Kinek van igaza: az anyósnak vagy a menynek?

Mióta megszülettek az unokáim, meglehetősen gyakran keveredem konfliktusba mind a lányommal, mind a menyemmel…

Amikor a gyerekeink kirepülnek a családi fészekből, két újfajta szerepkör nyílik meg előttünk: az anyós, illetve após, valamint a nagyszülő szerepe.

Míg a nagyszülőségben legtöbben boldogan „lubickolunk”, addig a várva várt és feltétel nélkül szeretett kicsik szüleivel nem mindig felhőtlen a kapcsolatunk.

A minap – a karácsonyi és újévi jókívánságok idején – felhívtam egy volt kolléganőmet, mondhatnám „távoli” barátnőmet. Amikor a hogyléte iránt érdeklődtem, Margit rám zúdította minden nagyanyai keserűségét…

Konfliktusok

– Tudod, újra és újra aknára lépek, aztán persze szenvedek, napokig rágódom a fejemhez vágott szavakon. Három napja a lányommal vitatkoznom össze, tegnapelőtt pedig a menyemnek sikerült tönkretennie nem csak az én napomat, de a négyéves unokámét is.

A lányom rossz néven vette, amikor jeleztem neki egy – szerintem figyelmet érdemlő – észrevételemet. Engem ugyanis egyre inkább nyugtalanít elsőszülöttjének viselkedése. Miután három évvel fiatalabb húgocskája immár önállóan is képessé vált a helyváltoztatásra, nagyon gyakran avatkozik bele testvérbátyja játszásába, rajzolásába, gyurmázásába, így a kisfiú bármilyen tevékenységbe kezd, hovatovább semmit nem képes befejezni. A kicsi – akaratlanul is – szétdobálja a gondosan egymásra rakott építőkockákat, belerajzol a testvére rajzába, gömböccé formálja a nagy műgonddal kiformázott gyurmakígyót.

Felhívtam tehát a lányom figyelmét arra, hogy a nagyobbikat érő sorozatos frusztrációk következtében – amelyekhez ő és a férje maguk is folyamatosan hozzájárulnak azzal, hogy a testvéri együttlétet egy másodpercre sem hajlandók „szüneteltetni” – az ötéves fiúunokámnál a figyelmetlenség, türelmetlenség, dekoncentráltság – kialakulásának jeleit látom. Erre ő meglehetősen durván utasított rendre, mondván: „a mi gyerekeink, és tudjuk mit csinálunk”.

Egy hete, amikor a fociedzésről hoztuk el Zalánt, a gyerek – már nem először – az egyik edzője durvaságára panaszkodott. Én valami olyasféle megjegyzést tettem finoman és „kissé kódolva”, hogy ahogy a pálya szélén álldogáltam, én is furcsállottam az edzőnek a gyerekekhez való „hozzáállását” (pattogó, üvöltöző stílus, fülcsavargatás). Javasoltam, hogy keressenek más „klubot”, mert egy ilyen edző egy életre elveheti a kisgyerek kedvét, nem csak a focizástól, hanem egyáltalán a sportolástól is. Amikor kiszállni készültem az autójukból, a gyerekülésbe bekötözött unokám – érezve az anya haragját, a vele való szolidaritásának nyomatékot adva – nem elköszönt, hanem indulatosan utánam rúgott.

Elrontottam volna?

Bár mi, a lányommal előbb-utóbb visszatérünk a normális hangnemhez, és „némi mosolyszünet után” biztosítjuk egymást a kölcsönös szeretetünkről, attól tartok, hogy ezek a viták az unoká(i)mban azért gyökeret vernek, és nem kell sok idő ahhoz, hogy elidegenedjenek, elsősorban tőlem…

– Tudod, hogy a menyem velem szemben mindig meglehetősen távolságtartó volt, az utóbbi időkben azonban már egyre ellenségesebb. Domi megszületése után vált mindkettőnk számára nyilvánvalóvá, hogy más az értékrendünk, más a női, anyai szerephez való viszonyunk… Mivel gyakran szorulnak a segítségemre, vagyis sok időt töltök náluk, szinte nincs olyan ottlét, ami után ne azt érzeném, sistereg a levegő körülöttem.

Tegnapelőtt, amíg Domi a délutáni álmát aludta, igyekeztem hasznossá tenni magam, vagyis rendet tettem a lakásban. A menyem azonban tegnap reggel nem találta a fényképezőgépe tokját. Mint a fiamtól később megtudtam, a lázas keresést, „anyósgyalázás” követte. A szinte hisztérikussá váló jelenet lezárásaként a menyem sértetten és dühösen elvonult a lakásuk felső szintjére, ahonnan egész nap nem jött le…

A fiam megkért, hogy vigyük el sétálni a kicsit, amíg ő bevásárol, mert az anyja „truccol”. A pszichológiai hadviselés „horderejét” az is bizonyította, hogy amikor a kicsi fiút megérkezésünkkor meg akartam ölelni, az egyébként udvarlós, kezes unokám zavartan húzódott el kitárt karom elől. Az anyja viselkedése olyannyira elbizonytalanította, hogy közel másfél órányi séta után szabadult csak fel és hagyta megfogni a kezét…

A vejekkel könnyebb?

Végighallgatva Margit időnként elcsukló szavait, felidéztem magamban nem csak a velem esett, hasonló történeteket, hanem azokat a pszichológiai alapvetéseket is, amelyek segítenek megérteni, lelkileg túlélni, esetleg elkerülni – vagy legalább elfajulásukat megelőzni az ilyen és ehhez hasonló helyzeteknek.
Annak már jelentős irodalma van a lélektanban, hogy az anya–lánya és az anyós–meny kapcsolat milyensége nem csak a vő, a fiú, valamint az ifjú pár, hanem a nagyszülők és az unokák meghitt kapcsolatát is árnyalhatja, vagy akár be is árnyékolhatja.

A menyek többsége vagy óvatosan a felszínen mozogva szemléli és éli meg párjának édesanyjával való kapcsolatát – erre utalhat például, ha kerüli az anyós megszólítását –, vagy kifejezetten nehezen talál hangot a férje anyjával.
Fordítva a helyzet kedvezőbb. A „lányos anyák” és vejeik ha nem is szoros, de többnyire konfliktusmentes kapcsolatban vannak. Míg azonban az anya–lány kapcsolat kiegyensúlyozásában segíthet a közös múlt, a családi szokások, egymás személyiségének, motivációinak kölcsönös ismerete, addig a meny mintáit, szüleivel való viszonyának hátterét nem, vagy nem elég mélyrehatóan ismeri az anyós, a „kívülről” érkezőt befogadó család.

A pszichológusok, a párkapcsolati szakemberek szerint az anyává érett nők és az anyjuk közötti feszültségeket gyakran az új, az anyai szerepben történő elbizonytalanodás, az önértékelési zavar, a megfelelési kényszer hívja elő. Ezeket a negatív érzelmeket a lányok a hozzájuk legközelebb állóra, az anyjukra zúdítják.
A rossz anyós–meny viszony mögött általában az húzódik meg, hogy a lánynak saját édesanyjával voltak, vannak konfliktusai, és azokat vetíti ki a párja anyjára is. Ez azonban végső esetben akár a férjet is érintheti, vagy úgy, hogy a családi béke érdekében az anyjától igyekszik érzelmileg eltávolodni, vagy úgy, hogy megpróbál a két „fél” között lavírozni.

Ahhoz tehát, hogy a helyzet végleg ne mérgesedjen el, az unokák pedig ne váljanak az érzelmi csatározások elszenvedőivé, érdemes a családi konfliktusok okaival foglalkozó, és megoldásaiban jártas szakemberek tanácsait megfogadni:

  • Csak akkor segítsünk, ha kérik, és csak úgy, ahogy kérik.

Ne toppanjunk be váratlanul, ne zavarjuk meg a fiatal család napi életritmusát, napirendjét.

  • Tartsuk tiszteletben a fiatalok élettereit, szokásait.

Akkor se adjunk folytonosan hangot az ellenvéleményünknek, ha a fiatal szülők nevelési, életviteli elvei gyökeresen eltérnek a mieinktől.

  • Ügyeljünk arra, hogy az unokánk, unokáink gondozásával, táplálásával kapcsolatos észrevételeinknek, egészségükkel kapcsolatos aggodalmainknak ne a gyermek(ek) előtt adjunk hangot.

A nagyszülői szeretet, ami „alkalmi” jellegénél fogva megengedőbb, elnézőbb, mint a szülői, nem jogosít fel arra, hogy a szülő nevelési elveit kritizáljuk, vagy „fölülírjuk”. Ne teremtsünk tehát olyan helyzeteket, hogy a gyerekben megkérdőjeleződjenek a szülei nevelési elvei, szabályai, illetve az értékrendjük.

  • Ha egy fedél alatt, netán közös háztartásban élünk a fiatalokkal, ne szóljunk bele mindenbe.

A gyereket/unokát hagyjuk ki a „dominancia-harcokból”.

T.Puskás Ildikó