A hidrofóbia, a víziszony egy eredetileg kellemes elfoglaltságot, az úszást, a vízben lubickolást fordítja rettegésbe.
Megszületésünk előtti legszebb élményünk a folyadékban lebegés – a magzatvízben, anyánk hasában. Bár egy magzat sem számolt be még erről, mégsem vonja senki kétségbe, hogy nagyszerűen érzi magát az anyaméhben „úszkálva”…
De akárhogy is van, rengetegen félnek betegesen a víztől. Érthető hát, hogy sokan – a bébiúsztatás hívei és tudorai – már igen korán igyekeznek a vízhez szoktatni a gyereküket. A legelszántabb szülők már kéthetes kortól, szinte ahogy leválik a köldökcsonk, a nagykádban fürdetik a bébijüket, mondván, ott jobban tud mozogni, és élvezi a lebegést, persze az óvó anyai karokban. Háromhetes kortól aztán óvatosan húzzák, tornáztatják, úsztatják a vízen a kicsiket, akik többnyire élvezik is ezt a mozgásfajtát.
A gyermek a víz alatt – de ha csak víz éri is a baba arcát – reflexszerűen becsukja a száját és visszatartja a levegőt. Azaz nem kerül víz a szájába, így a légutakba sem.
Több olyan mozgáspedagógussal is beszéltem, akik elsősorban fogyatékos gyerekek hidroterápiás fejlesztésével foglalkoznak – és akik kifejezetten tartózkodó álláspontot foglaltak el a bébiúsztatással kapcsolatban.
A hidroterápiás rehabilitációs gimnasztika több órás egyéni foglalkozást igényel – lehetőleg a szülő bevonásával.
Ez az úszástanítás nem teljesítményorientált. Szó sem lehet víz alá nyomásról és nem is ugorhat a vízbe, azzal, hogy majd elkapják, hisz a fej ilyenkor óhatatlanul rövidebb-hosszabb időre víz alá kerül.
A fóbiáknál elsősorban az ideges tüneteket kell feltárni és orvosolni, csak aztán jöhet az elszoktatás, illetve vízhez szoktatás. Tehát a hidrofóbia gyógyítása komplex – pszichológus bevonását is igényli. Ezért mindig beszéljük meg szakemberrel, ha a csecsemőúsztatás valamelyik formája mellett döntünk.
Dr. Nemes János
You must be logged in to post a comment.