Miért veszekednek folyton?

Fotó: 123rf.com

A gyerekeink szüntelenül civakodnak otthon, és ez egyre inkább megkeseríti az életünket. De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy valójában miért viselkednek így, és hogyan reagáljunk rá? Okok és megoldások pszichológusok tanácsai alapján. 

„Soha nincs békesség ebben a házban…” – kesergünk nap mint nap, amikor fáradtan hazatérünk a munkából, és egy kis nyugalomra vágynánk. Végre, hogy együtt lehetünk, vidám, egyúttal hasznos perceket szeretnénk eltölteni gyermekeinkkel, ehelyett az örökös veszekedésüknek vagyunk szem- és fültanúi. Mindez lassan megmérgezi a mindennapjainkat. De vajon az ő hibájuk-e ez? Vagy a miénk?

Ezzel „fizetnek” azért, mert mi sokat tartózkodunk távol, és fáradtak vagyunk ahhoz, hogy rendet teremtsünk? Szeretnénk tudni az igazi oko(ka)t, amiért állandóan acsarkodnak egymásra. Ha rossz napunk van, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindenért csak mi vagyunk a felelősek. De a pszichológusok szerint megnyugodhatunk: a leggyakrabban nem az (idő)hiányos neveltetésre vezethető vissza, hanem számos egyéb okkal is magyarázható a testvérek örökös békétlensége. Vizsgáljunk meg közülük néhányat az alábbiakban, és találjunk megoldást is rájuk.

Mindamellett a pszichológusok a testvérek közti rendszeres veszekedést viszonylagossá teszik. Hiszen szerintük a gyerekek örökös ellenkezése egymással nem veszélyesebb, mintha nézeteltéréseiket elfojtanák magukban, vagy folyton csak magyarázkodnának

A gyermekek egymás közti agresszivitása és irigykedése, érzelmeik ily módon történő kinyilvánítása egy bizonyos mértékig és életkorig normálisnak mondható.        

A gyermekkori veszekedésből nem lehet megítélni jövőbeli kapcsolatukat. Emellett a rivalizálás még hasznos is lehet, ha pl. a fiú- és a leánytestvér igyekszik egymást túlszárnyalni, teljesítményében felülmúlni.

A leggyakoribb ok a testvérek közti féltékenység

Tapasztalatok szerint első helyen áll az okok közt, amikor a testvérek azért keresik a veszekedést, élik ki magukban az agresszivitást, mert féltékenyek egymásra – erősítik meg a pszichológusok. Ha például a szülőnek kell megvédenie az egyik gyereket, mert a másik folyton kötekedik és verekszik vele, ez utóbbi (aki rendszerint az idősebb) úgy véli, hogy a kisebbet jobban szeretik. Azt is gondolja, hogy mindenki a kisebbel foglalkozik (igazságtalanul) a családban, és máris kész a békétlenség, feltámad a féltékenység.

Fotó: 123rf.com

A pszichológusok rendelőjében sokan megfordulnak tanácsért, akik nem értik a testvérek közti civakodás okát, és nem tudják, mi tévők legyenek. Papák, akik úgy tartják, hogy meg kell védeniük egyik vagy másik gyermeküket az igaztalan vádaktól és az alaptalan féltékenységtől, anyák, akik bűntudatot éreznek, mert nem foglalkoztak eleget a csemetéikkel, és ez vezetett az agresszivitásukhoz egymás között.

De megjelennek a szakembereknél olykor idősebb testvérek is, akik még a tinédzserkorban is úgy érzik, hogy a fiatalabbal kivételeznek, de az úgymond „kivételezett” sem elégedett soha… A végkifejlet a tanácsadáson általában az szokott lenni, hogy mindegyik, „veszekedős” vagy „áldozat”  gyereknek lehetőséget kell adni negatív érzései kifejtésére, és tisztázni kell vele az esetleges félreértéseket, felkutatva azok okait.

Ha több odafigyelést igényel az egyik gyerek…

Az is nyilvánvaló, hogy olykor az egyik gyerekkel, alkatából adódóan, többet kell foglalkozni, mint a másikkal. De ez általában nem azt jelenti, hogy súlyos probléma van vele. Az igazságosság és pártatlanság a lényeg, amivel ez esetben is elkerülhető az irigység, féltékenység – történjék bármilyen összetűzés. 

Megoldhatatlannak tűnő konfliktus esetén a pszichológusok egyik jó tanácsa: hetente egyszer a szülők tartsanak házi „közgyűlést”. Ilyenkor mindegyik gyerek mondja el, ami a szívét nyomja. „Én mindennap leszedem az asztalt, de a testvérem még az ágyát sem veti be…” – hangzik a gyermeki panasz, és a szülő mindjárt orvosolhatja a problémát. A konfliktus okai rendkívül szerteágazók lehetnek, ezért a betartandó viselkedésformákat és elvégzendő feladatokat, pl. a rákövetkező hétre, rögzítsük írásban. Aki elfelejti betartani az ígéretét, visszakapja a papírt emlékeztetőül, és kisebb büntetést kap. Ha viszont mindenki alkalmazkodik a leírtakhoz, a „robbanásveszélyes” helyzet lassanként feloldódik…

Tesztelés, amikor a szülők is ott vannak

Krízisidőszakban tanácsos tesztelni azt is, milyen „inzultus” szokott lezajlani a gyerekek között a szülők jelenlétében. Étkezések idején, vagy fürdéskor a testvérek „horrorisztikus” dolgokat vághatnak egymás fejéhez. De ha a szülő korlátozó, magyarázó, megnyugtató magatartása kellően érvényesül, tartósan csökkenhet a feszültség arra az időszakra nézve is, fizikai vagy egyéb inzultus nélkül, amikor a gyerekek egyedül vannak.

Fotó: 123rf.com

Érettség vagy éretlenség kérdése is lehet a civakodás 

A gyerekek gyakran azért kötnek bele egymásba, mert (természetesen életkorukból adódóan) nem azonos érettségi fokon állnak. Van úgy, hogy az idősebbik kamaszkorú (vagy a pre-pubertás korban van), és önállóságra vágyik, kipróbálva minden lehetőséget ezzel összefüggésben (ugráltatja a kisebbet, erős szavakat intéz hozzá stb.). Előfordulhat az is, hogy eközben a fiatalabbik csodálja, hasonlatos akar hozzá lenni, esetleg cinkosságot szeretne vállalni vele – de a másik nem hagyja.

A veszekedések és félreértések az érettségi fok ezen eltérőségéből adódhatnak. Kisebb konfliktus esetén hagyjuk, boldoguljanak egyedül a megoldással – tanácsolják a pszichológusok. Ha azonban hevesebb vita tör ki, és tartós is marad, avatkozzunk közbe! De úgy, hogy mind a két gyereknek adjunk lehetőséget a magyarázkodásra, anélkül, hogy állást foglalnánk egyik vagy másik mellett. Ezután javasoljuk nekik, hogy jussanak egyezségre – testvérekhez illő módon. Tudatosítsuk bennük, hogy ha ez nem sikerül, annál „rosszabb” lesz nekik, mert mi fogunk megoldást találni

Egy javaslat: később kérjük meg az idősebbik testvért, hogy játssza el a kritikus jelenetet dühkitörés nélkül, és főleg mondja meg, mi volt az értelme az agressziónak. Aztán magyarázzuk el, hogy azért került a másik „karmai közé”, mert az játszani akart vele, de ő gorombán elutasította. Ehelyett azt kellett volna mondania, hogy „várj egy kicsit, míg elkészülök a leckémmel, utána játszom veled”. A kompromisszumos megoldások keresésére is tanítani kell a gyerekeket.  

Nem ritkán az unalom játssza a főszerepet

Gyakran előfordul, hogy a gyerekek unalmukban kötekednek – semmiségek miatt. Ha már úgy érezzük, hogy nagy a feszültség a levegőben, foglaljuk le őket, adjunk nekik közös feladatokat. Vagy elégedjünk meg azzal, hogy a hangadót kötjük le – a másik, vagy a többiek így békében maradnak. Ez esetben nem is kényszerülünk közbelépésre, a feladatokkal segítjük a „nyomás csökkenését” rajtuk. Egyébként, ha hosszabb távon, személyre szabottan alkalmazzuk a különböző békítő módszereket, az addig civakodó gyerekek össze fognak tartani.

Mit tegyünk, ha mégis kitör a „vihar”?

• Amikor kétségbeejtően kiabálnak egymásra

Figyelmeztessük őket, hogy betelt a pohár, és nekünk is jogunk van a nyugalomhoz, a csendhez. Ha nem hagyják abba, a kilátásba helyezett szabadidős programokat töröljük – ők pedig egy ideig, külön-külön „szobafogságra” lesznek ítélve.

Alighogy hazaérkezünk, halljuk a civakodásukat

Nem érdemes rájuk ripakodni, hogy elviselhetetlenek. Elég annyit mondani, hogy fáradtan hazaérve, az adott helyzetben nem tudjuk elviselni a veszekedést. Ezért legyenek tekintettel a szüleikre, akik mindent megtesznek értük – aminek fejében ők is tegyék meg azt a minimumot, amit elvárnak tőlük.

Kisebb perlekedés zajlik köztük

A kicsi a kedvenc folytatásos rajzfilmjét nézné a tévében, míg a nagyobbik a futballmeccset. Kérdezzük meg tőlük, hogyan tudnák rendezni ezt a kérdést maguk közt. Találjanak olyan megoldást, mely mindkettőjüket kielégíti. Pl. vegyék videóra az egyiknek megfelelő műsort. Ha ez sem nyugtatja meg őket, javasoljuk nekik, hogy aznap döntsön egyikőjük, másnap a testvére.

Éppen verekednek

Erőteljesen szóljunk rájuk, hogy azonnal fejezzék be a verekedést. Amikor lezajlott, magyarázzuk meg, hogy az erőszakos magatartás elfogadhatatlan, és ezért elküldjük a két „hadban álló felet” a lakás két végébe. Majd kérjünk tőlük indoklást, de csak később, amikor már megnyugodtak. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a viták rendezésének nem ez a módja sem gyermekkorban, és akkor sem, amikor majd felnőnek.

Forrás: Galenus