Azt is látom környezetemben, hogy egymást szerető emberek valahogyan nem kezelik jól a kapcsolatukat, házasságukat. Van a bizonyos kisajátító típus, aki rátelepszik a másikra, nem engedi élni, nem akarja megérteni, hogy a társa nem a tulajdona. Mondjuk ez a fajta így tud szeretni, ezzel viszont az a baj, hogy egy idő után rettenetesen nehéz elviselni az örökös számonkérést, szemrehányást, hogy már megint hogyan volt önálló gondolata a másik embernek?
Van a szórakozott típus, aki mellett a társ szörnyű magányosnak érezheti magát, mert mellékvágányon fut, vagy legalábbis úgy érezheti. Ezt úgy értem, hogy a pár egyik fele éli az addig megszokott életét, jön-megy, alszik, eszik, amikor éppen neki jó, de nem figyel megfelelően a mellette élő társára, mert úgy érzi: egy lakásban élnek, tehát együtt. Valójában együtt élnek, de ritkán közösek a programok, ha igen, akkor pedig társaság veszi körül őket, tehát akkor sem egymással vannak. Azonban ez hamisság, hiszen nagyon nagy szükség van az együtt töltött „minőségi” időre, amikor csakis egymásra figyelnek.
Nem úgy, hogy közben az egyik sandán a tévé képernyőjét bámulja, kezében a távkapcsolóval, hanem igazán a másikra figyel. Ha egy kapcsolatban nagyon eltér a két ember biológiai órája, alvás, ébredés, evés, pihenés ciklusa, akkor nagy valószínűséggel, az egyik nagyon magányossá válik majd a másik mellett. Gyakran hiába is kérleli a magányosabb, érzékenyebb, hogy legyenek többet együtt, a másik állhat értetlenül a kérés előtt, mert nem nagyon fogja érteni, hiszen meggyőződése, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik. Igen, a felszínen, de mi történik a mélyben?
Félig sem szerelem…
A homok már eltemette valahol menet közben, de a szél, a szél még néha viharos éjszakákon leporolja az utakat, átfésüli az ösvényeken katonás sorban vigyázó leveleket a faágakon, olykor csöndes és tiszta holdfényben még fölsejlik egy szerelem emléke, amelyet ellepnek majd egyszer a századok.
Egy napon talán végleg képesek leszünk elengedni szívünkből a legnagyobb szerelmet, amely nem is teljesült be igazán, kicsit szomorkás is az emléke, de még nagyokat nyel az ember, ha eszébe jutnak az együtt töltött édes órák, a nevetések, az ölelések, a tavasz íze, amely ott lüktet még torkunkban. Egy ideig még megrázó lesz az emlék, amikor a forró nyári napon váratlanul lelocsolt és a vizes ruhában ölébe kapott, mert annyira izgatta és tetszett neki a látvány.
Egy ideig még hiányzik, hogy minden éjjel kézen fogva aludtunk el, hogy reggel szó nélkül ölelt, mintha minden nap a világtörténelem utolsó napja lenne, mert összeforrott két ember egy lélekké, minden éjjel. Egy napon talán megértjük, hogy mit tanított nekünk ez a szerelem, mely félig sem szerelem volt, de a legszebb szerelem talán. Mindenesetre belénk égett és talán halálunk órájában majd emlékével alszunk el mindörökké?
Részlet Vészabó Noémi: Titok, nem titok? című könyvéből, amely megrendelhető a werbáruházunkban: galenuswebshop
You must be logged in to post a comment.