Mindig nyugodt hangon, türelmesen beszélni és viselkedni gyerekeinkkel, pozitív életérzést sugározni feléjük, hogy boldogságban, kellemes légkörben nőjenek fel… Utópia lenne? Inkább kihívás, mellyel könnyebb megbirkózni a pozitív pszichológia tanításainak segítségével.
A pozitív szülői magatartás azon eszközök együttese, amelyek lehetővé teszik a szülő számára a gyermeknevelés során adódó nehéz helyzetek könnyebb kezelését, a szülő elé helyezve a gyermek érdekeit, és elősegítve fejlődését, képességei kibontakoztatását. Emellett a nevelési és viselkedési stílusnak meg kell felelnie a gyermek igényeinek az érzelmek – pl. biztonságérzet és a szülőkhöz, családhoz való tartozás érzése – terén.
A szülőnek arra kell összpontosítania a nevelés során, hogy bizonyítékát adja szeretetének, toleranciájának, befogadóképességének, együttérzésének, fogékonyságának és támogatásának gyermeke irányában.
A szülő természetesen toleráljon és értsen meg olyan érzelmeket is, mint a gyermeki harag, félelem, szomorúság stb. Mindezen szülői tulajdonságok híján a leggyakoribb reakció a gyermek részéről, hogy elnyomja érzéseit.
A pozitív nevelésnek valahol középen kell lennie a tekintélyelvű és a túlzott engedékenységet képviselő módszerek között. Olyan, a nevelés során alkalmazott szabályokat kell felállítani, melyekre elengedhetetlenül szüksége van a gyermeknek a fejlődése során, de nem jelentenek rideg korlátokat. A módszereket természetesen a gyermek életkorához szükséges igazítani.
Törekedjünk a pozitív szülői magatartásra!
A pozitív pszichológia szerinti elvek, ha a nevelésre alkalmazzuk őket, a gyermek pszichés jólétét helyezik előtérbe, mielőtt jellembeli vagy egyéni viselkedési problémáikkal foglalkoznának. Ez a viszonylag fiatal pszichológiai ág az élet több területén, így a nevelésben, oktatásban is lényeges változásokat hozhat.
A szülők a gyermekeiket „hagyományosan” rendre utasítják, regulázzák, ha úgy látják, csemetéjüknek szüksége van rá annak érdekében, hogy ne kövessen el újabb butaságokat, kiküszöbölje hibáit, helyesen viselkedjen különböző élethelyzetekben. A pozitív nevelés azonban olyan elveket tűz ki maga elé, melyeknek nem az elsődleges célja a „megregulázás”, hanem a gyermek tartósan jó közérzete és hangulata a mindennapokban – az időnkénti „jóindulatú” intések ellenére is. Szakítva az állandó tiltásokkal, ne azzal kezdjük a nevelést, hogy mit ne tegyen a gyermek, hanem annak magyarázatával, hol hibázott, és mit javaslunk helyette.
Ha panaszkodik, türelmesen hallgassuk végig, vita esetén idegeskedés nélkül beszéljük meg vele a problémát, segítsük őt érzelmei kezelésében, továbbá megértéssel tekintsünk rá, ahelyett, hogy rögtön ítélkeznénk felette. Ne csak viselkedése rossz momentumait ragadjuk meg a leggyakrabban, hanem megfeddés, szidalmazás helyett inkább emeljük ki jó oldalait, öntsünk belé önbizalmat. Ezzel bátorítást is adunk a gyermeknek olyan magatartáshoz, mely dicséretet érdemel. Ennek folytán arra is célszerű törekednünk, hogy a pozitív megjegyzések sokkal gyakoribbak legyenek, mint a kritikusak. Mindez a szülőktől természetesen több időt, odafigyelést igényel – de megéri a fáradságot.
Tüntessük fel jobb színben a gyermeket!
Számos pszichológiai tanulmány bizonyítja, hogy jobb színben feltüntetni egy gyermeket lehetővé teszi kedvezőbb önértékelését, ami erősíti ellenálló képességét a külső világ kritikáival és nehézségeivel szemben. Természetesen a dicséretet sem kell túlzásba vinni – kellő mennyiségben, jól kell időzíteni, amikor a gyermek valóban kiérdemli.
Külön probléma lehet – különösen serdülőkorban –, ha gyermekünk nincs megelégedve a külsejével, és mi ezt nem tartjuk fontosnak, így nem is próbáljuk vigasztalni. Ha pl. a csemete hibát talál az arcán vagy valamely más testrészén, és ez zavarja, folytonosan szóvá teszi, ne azzal hárítsuk el a dolgot, hogy „nem számít, majd kinövöd”. Hiszen ezzel alábecsüljük a dolgot, megsértjük érzékenységét. Inkább hangsúlyozzuk, ami szép rajta, valamint emeljük ki, amiben tehetséges – így ellensúlyozva elégedetlenségét a külsejével – tanácsolják a pszichoterapeuták.
A kritizálás és a büntetés helyes aránya, módja
Az eddig említett „ütőkártyák” segítenek a pozitív szülői magatartás és gyermeknevelés megvalósításában. De természetesen ha nem vagy csak részben válik be ez a módszer, szükség esetén meg kell fogalmazni kritikát is, és komolyabb esetben büntetni is szükséges. Ilyen esetekben hivatkozzunk az élet, együttélés, a társadalomba való beilleszkedés meghatározott szabályaira, és mindig mértékkel büntessünk, arányban az elkövetett hiba súlyával. Ne fosszuk meg pl. kedvenc szabadidős tevékenységétől, ha rossz fát tett a tűzre, de abból nem származott semmi komoly bonyodalom. De ha nagyot hibázott, várjuk el tőle a bocsánatkérést. Reakcióinkat, kritikánkat azonban fokozatosan „adagoljuk”, mert a fő cél enyhíteni az esetlegesen feszültté vált otthoni légkört.
Kell-e korlátokat szabni?
Természetesen igen, de ahelyett, hogy folyton kötelezettségeket rónánk a gyerekre és feltétlen engedelmességre szoktatnánk őt, részesítsük előnyben az együttműködés elvét. Ez foglalja magában azt is, hogy közösen, vele együttműködve beszéljük meg, milyen szabályokat kell betartania a mindennapokban, a másokkal való együttélés vagy egy közösséghez tartozás során. Amellett feladatai elvégzésekor elbírálás helyett hangsúlyozzuk az ő felelősségét a munka minőségében – a közös értékek megtartása tudatosuljon benne.
Természetesen a szülőknek egyértelmű korlátokat is fel kell állítaniuk. Pl. este ne engedjük, hogy vég nélkül videojátékot játsszon vagy tévét nézzen a gyerek, hanem meg kell szabni az aznapi és másnapi teendőket: este iskolatáska-pakolás, másnap figyelés az iskolában, pontos különórákra járás stb. De ha valamilyen „rendszabállyal” nem ért egyet, vitassuk meg vele közösen, és ha helyesen indokol, osztozzunk a véleményében.
Forrás: Galenus
You must be logged in to post a comment.