Gondolták volna, hogy sok ember számára a felelősségvállalás, a „nagybetűs” életbe való kilépés komoly szorongással jár? Legtöbbször az ilyen és hasonló esetek rejtve maradnak, ami egyrészt magyarázható azzal, hogy a társadalom sokkal elfogadóbb azokkal, akik látszólag érettek. Azonban a látszat mögött a valóság az, hogy bizony, számukra a világ félelmetes, fenyegető.
A felnőttséget több szempontból lehet definiálni, és nem biztos, hogy mindegyiknek eleget is tesz egy személy, akit felnőttnek gondolunk. Jogi szempontból az az egyén számít felnőttnek, aki a törvény szerint nagykorú. A biológiai felnőttségnek két aspektusa van. Az egyik a biológiai vagy nemi érettség, amikor az egyénnél megjelennek a másodlagos nemi jellegek és fogamzóképessé válik (lányoknál 10, fiúknál 12 éves kor körül), a másik pedig a fizikai érettség, ami a csontrendszer fejlődésének befejeződését jelenti (nagyjából 19-21 éves kor).
Mint minden más életszakasznak, a serdülőkornak és a fiatal felnőttkornak is megvannak a jellegzetes fejlődési feladatai.
17–22 év
A szakemberek a kora felnőttkorba való átmenet feladatai között a szülői családról való leválást, az önállóság, vagyis a pszichológiai és anyagi függetlenség kialakítását és az „énidentitás” megszilárdítását jelölik meg.
22–28 év
A felnőttkorba való belépés feladatai között kiemelendő a pálya-, pár- és életstílus-választás.
A serdülőkor jellegzetességei közt három fő tendenciát emelhetünk ki:
• a szülőkről való leválási folyamat elindulását,
• a szexuális szerep és identitás személyiségbe való beépítését,
• intim kapcsolatba lépést,
• valamint a jövendő társadalmi szerepre való szocializációt (pl. pályaválasztás).
Lássuk be, hogy a pszichológiai érettség meghatározása nem olyan egyszerű, nem lehet kőbe vésett számokkal behatárolni, még akkor sem, ha mindezt az előzőkben megtettem. A számokat használjuk iránymutatásnak, egyfajta keretnek, de legyen mindig az a mérvadó, amit mi magunk látunk és érzünk, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy az illető érett felnőtt működést mutat-e vagy sem.
Hangsúlyozzuk, hogy minden ember egyedi, nincs két egyforma személyiség, amiből az is következik, hogy nekünk, szakembereknek mindenkit egyénileg kell szemlélni, és nem a sablonos hasonlóságokra fókuszálni. Ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, hogy valaki testileg és lelkileg is érett-e, azaz készen áll-e az önálló életre, meg kell ismernünk az egyén személyiségműködését, annak sajátosságát. Ebbe beletartozik az is, hogy hogyan gondolkodik magáról, a jelenről, a jövőről, sőt a szülőkkel való kapcsolata kiemelkedően fontos, ha a leválás minőségét vizsgáljuk.
Létezik-e zökkenőmentes leválás?
Vannak olyan szülők, akik képtelenek felhagyni anyai-apai szerepkörükkel, és a már felnőtt gyermekükre rátelepszenek, szinte nem hagyják, hogy élje az életét. Ezzel, nem tudatosan, de konzerválják az egyént, nem hagyják, hogy megmérettessen. Ez egy ördögi kör, hiszen ha nem éli meg valaki a magabiztosságot, nem hisz magában, mert nem kap támogatást, akkor elbizonytalanodik. Ennek a következménye az izoláció, az a fajta megrekedés, ami kihat az élet sok területére.
A felnőtté válást nem lehet megspórolni, és azt sem, hogy a szülő szembenézzen azzal: a gyermeke felnőtt és kirepült, ideje más elfoglaltságot keresnie magának a gyereknevelés helyett. Ha a körülmények vagy az anyagi helyzet nem is teszi lehetővé az elköltözést, lélekben akkor is elindulhat a leválás folyamata.
Amikor a gyermek leválik szüleiről, az egy régi életciklus befejezését és egy újnak a kezdetét jelenti. Ilyenkor a származási család tagjainak újra meg kell találniuk a helyüket a családi rendszerükben: a szülőknek újra fel kell fedezniük saját életüket, amiben már nem az anyai-apai funkciók az elsődlegesek. Ilyenkor a szülő fokozottan átélheti a magány érzését. Rosszabb esetben, ha pl. korábbi lelki sérüléseit nem tudta feldolgozni, és a gyermeknevelés segített elterelni erről a figyelmet – egyfajta függőséget kialakítva saját gyermeknevelő funkciójával –, most könnyen kibillenhet a lelki egyensúlyából.
Ha ekkor nem képes a szülő tudatosan, mély önismerettel feldolgozni mindazt, amiről a gyermeknevelés elterelte a figyelmet (pl. válás az apától/anyától, tragikus sorsfordulat, saját anyaságával/apaságával kapcsolatos önbizalomhiány stb.), akkor arra könnyen rámehet nemcsak a saját, hanem a gyermeke élete is.
Előbb vagy utóbb a szülőnél és a gyermeknél is eljön az a pillanat, amikor ráébred: egyedül van, egyedül született és egyedül fog meghalni. Az egyedüllét itt nem a magányt jelenti, hanem a felelősségvállalás teljeskörűségét, vagyis azt, hogy a lehetőségekhez mérten igyekszik kihozni az életből a legjobbat a döntések által. Van, akiben ez gyorsan megszületik, van, akinek évek kellenek hozzá.
A lényeg nem az, hogy mennyi idő alatt növünk fel, hanem az, hogy felismerjük-e, hol tartunk a folyamatban.
Tartsuk észben…!
A leválás a szülőkről tehát lehet fájdalmas vagy örömteli is, de mindenképpen a természet és az élet része. Éppolyan természetes, mint az idő múlása, elmúlása, vagy az ember utolsó pillanata az életében. Ha képesek vagyunk az élettel együtt haladni, és az időt, az elmúlást barátként, és nem ellenségként kezelni, akkor sokkal nagyobb esélyünk van megélni a teljességet és az örömteli pillanatokat.
Makai Gábor
klinikai szakpszichológus
pszichoterapeuta
You must be logged in to post a comment.