Hogyan tanítsuk meg adni és kapni a gyereket?

A fotó illusztráció: pixabay.com

Sok gyermek számára teljesen természetes, hogy megosztja másokkal azt, ami az övé, de vannak olyanok is, akiknek bizony meg kell tanulniuk adni. Alapvető jelentőségű a “nem tudatos”, – épp ezért a legerősebb – önzés legyőzése már kisgyermekkorban is, hiszen az adni tudás képessége az életévek előrehaladtával egyre fontosabbá válik.

Néha csak kis segítség kell ahhoz, hogy gyermekeink úgy érezzék: adni a legtermészetesebb dolog a világon. Máskor épp ellenkezőleg, minden meggyőző erőt, rábeszélő képességet latba kell vetni – néha éveken keresztül – , hogy a gyermek megértse, megérezze az önzetlenség lényegét, igazi értelmét.

Miért is olyan nehéz adni?

A gyerekeknek kiváló védekező taktikájuk van, amely azt súgja nekik, hogy tartsák meg maguknak, ami az övék. Egy kicsi még nem képes felmérni tetteinek következményeit, és attól fél, amitől egyszer megválik, az többé soha sem kerül vissza hozzá. Emiatt is ragaszkodik szüleihez meg természetesen játékaihoz, ételéhez, és nagyon “kiborul”, ha meg kell valamit osztania másokkal. Azonban ha észreveszik, hogy az adás is egyfajta kölcsönösségi viszonyt teremt, ha rájönnek, hogy önzetlenségük “kifizetődik”, mert pozitív visszajelzéseket, szeretet, barátokat kapnak érte – nos innentől már könnyebben megy a dolog.

Mivel a tanulási folyamat hosszú lehet, érdemes minél kisebb korban elkezdeni azt. Az a gyerek, aki elvesz a többiektől ezt-azt, és nem hajlandó a sajátját odaadni, akárcsak kölcsönbe is, nem lesz népszerű a többiek közt. Nehezebben szokja meg az óvodát, iskolát, majd mindez szociálisan és érzelmileg is sok hátrányt jelenthet későbbi életében. Az adni tudás egész egyszerűen a helyes viselkedés része, és ha a kicsi elsajátítja azt a képességet, talán a legfontosabb dolgot tanulja meg.

Enyém, tiéd, miénk…

Az apróságok számára nagyon fontosak “ingóságaik”, és mindegyiknek különleges jelentősége van. A macija talán mindig vele van az ágyban, a játékkutyát meg természetesen mindig magával kell vinnie. Ha egy ismerős gyerek jön látogatóba, és játékaihoz nyúl, az szinte pánikszerű reakciókat válthat ki nála! Az ilyen dolgok esetében hiába is próbálnánk rávenni arra, hogy osztozzon barátaival. Ebben az esetben a legjobb stratégia az, ha még a kis vendég megérkezése előtt eltesszük azokat a játékokat, amelyek összetűzéshez vezetnének.

Bizony nem kellemes látvány, amikor a gyerek megpróbálja kitépni egy pajtása kezéből annak a játékát, esetleg egy hatalmas hisztit rendez miatta. Sajnos, célszerű azonnal és határozottan közbelépnünk, és el kel magyaráznunk, nem vehetjük el másoktól azt, ami az övék. “Te mit szólnál, ha Lacika elvenné tőled Brumit és elszaladna? Sírnál, igaz? No látod. Lacika is nagyon szomorú volt, amikor te elvetted tőle a játékát…”

Fotó: gettyimages.com

Ne feledjük, hogy a gyerekeknek fejlett igazságérzetük van, ezért aztán, ha el akarjuk játszani a döntőbíró szerepét valamilyen összezörrenésben, mindenképpen legyünk igazságosak. A kisgyermek nyomban észreveszi, ha valakivel kivételeznek, úgyhogy ha Jancsika két csokit kap, akkor Tominak is pont annyit kell adnunk.

Megemlítendő még az étkezés közben való előzékenység. Mikor átadjuk egymásnak a mustárt, a lekvárt, a ketchupot, kiválóan megtanulhatjuk az udvarias viselkedést. Ideális, ha a család együtt étkezik. Nagyobb gyerekeknél is előfordul, hogy a tálból kiveszik az utolsó adagot, akkor is, ha van olyan, aki még egyáltalán nem szedett. Célszerű felhívni a figyelmét arra, hogy ez ilyen viselkedés mennyire nem kívánatos és nem helyénvaló – nem pedig legyinteni, és ráhagyni, “hiszem gyerek még”… Persze, célszerű mindenből annyit tálalni, hogy ne alakuljon ki olyan helyzet, hogy az ételből valakinek nem jut elegendő.

Még a mamát is meg kell osztani másokkal!

Ha nehéz dolog nélkülözni egy macit vagy képeskönyvet, milyen borzasztó lehet eltűrni azt, hogy a legfontosabbat is elveszik az embertől néha – az anyukáját… Némelyik kis zsarnok még azt se tűri el, ha a mama és a papa egymással van, ezért közéjük áll.
A legkeményebb lecke, ha kistestvér születik, és el kell viselni azt, hogy most mindenki vele foglalkozik. Ilyenkor viszont egyet tehetünk: még több kedvességet kell adnunk a nagynak. Legyen olyan idő, amit csak vele töltünk, akár úgy, hogy kisbabánkat a nagyszülők, vagy barátnőnk felügyeletére bízzuk. Vonjuk be őt is – ha csak ezt kifejezetten nem ellenzi – a babával kapcsolatos teendőkbe (fürdetés, etetés, stb…). Kezeljük nagyobb gyermekünket egy kicsit felnőttként! Éreztessük vele, hogy ő okos, nagy gyermek, és mi tudjuk, hogy megbízhatunk benne és számíthatunk rá, a kicsi viszont még védtelen és tudatlan, és épp ezért mindannyiunk türelmére, segítségére és szeretetére szorul.

Hogyan fejlesszük gyermekünk önzetlenségét?

1. Adjunk számos alkalmat a gyereknek arra, hogy hasonló korúak társaságában legyen.
2. Legyen kéznél olyan építőkészlet vagy játék, amivel többen játszhatnak egyszerre.
3. Mindig vegyük észre, ha a gyerek valamit megoszt másokkal, és dicsérjük meg érte.
4. Étkezés alkalmával kínáljunk a kicsinek nagyon udvariasan egy süteményt és javasoljuk, hogy ő is kínáljon meg másokat. Ha vendégek jönnek, egy nagyobbacska gyerek járhat körben tálcával és kínálhatja a többit. Nagyon büszke lesz rá! Még akkor is, ha közben saját maga is szorgosan csipeget…
5. Maradjunk türelmesek akkor is, ha nem sikerül célunkat rögtön elérnünk. Sok gyerek csak 5-6 éves korára képes megtanulni az előzékenység “tudományát”. A folyamatos, barátságos próbálkozás előbb-utóbb eredményre vezet, és az adás, a dolgok megosztása másokkal szokássá válik.
6. Maradjunk nyugodtak, kedvesek akkor is, ha gyermekünk rémesen viselkedik más gyerekekkel. Ha még nem is látszik, a jó példa megteszi a hatását.
7. Várjuk el a jó viselkedést! Ha látszik rajtunk, és el is mondjuk párszor: bízunk benne, hogy a mi jó, okos gyerekünk megteszi azt, amit mondunk neki – úgy is lesz!
8. Csak ésszerű dolgokat várjunk el! A kicsinek különösen fontos, értékes játékokat tegyük el, mielőtt egy pajtása megérkezik.
9. Ha valamit tönkretett, vagy eltört, ne kiabáljunk vele, csak kérjük meg, máskor vigyázzon jobban. Magyarázzuk el, miért kell vigyázni dolgainkra, vagy éppen mások dolgaira.
10. Sose feledjük el, hogy még olyan kicsi… Majd belejön mindenbe…

Két kényes helyzet és megoldásuk:

A problémaA megoldás
Együtt ülünk kétéves csemeténkkel és egy hasonló korú vendéggyerekkel az asztalnál. Mindketten rajzolnak. Mikor megpróbálunk segíteni a másiknak, a mi gyerekünk feldühödik, összefirkálja pajtásának a rajzát, mire ez utóbbi bömbölésben tör ki.Mondjuk el, mennyire megbántódott a kis vendég, és hogy most bocsánatot fogunk kérni tőle. Arról volt szó, hogy a miénk féltékeny lett a másikra az annak szentelt figyelem miatt. Legközelebb próbáljuk elérni, hogy hárman rajzolunk egy képet.
Picinyünk szemet vet egy babára, amivel azonban sajnos már egy kislány játszik. A miénk odamegy, és nemes egyszerűséggel elveszi tőle. A másik anyuka dühösen néz, a pórul járt kislány pedig zokogni kezd.Adjunk lehetőséget a gyereknek arra, hogy visszaadja a babát, vagy legalábbis adja oda nekünk. Semmiképpen se vegyük el erőszakkal, mert az összezavarná. Ha nem akarja átadni, gyöngéden vigyük arrébb, és ott szelíden vegyük el tőle, miközben elmagyarázzuk, hogy az Zsuzsikáé, és most ketten szépen visszavisszük neki. Dicsérjük meg, hogy milyen nagyfiú (nagylány) már, amikor “elhatározza”, hogy visszavisszük.

Forrás: Galenus