Gyermekeink és a válás III. – „Látni sem bírom!”

Nagyon gyakori jelenség, hogy az elvált szülők, vagy valamelyikük olyan mély sérelmeket és annyi ellenséges indulatot hordoz, hogy a másik megpillantása is nehezére esik. Ilyenkor azután láthatáskor a gyereket csakis az utcán hajlandók átadni egymásnak.

„Arról szó sem lehet, hogy a lakásomba betegye a lábát.” „Az utcánkban sem akarom látni.” „Még mit nem, hogy nyilvános helyen együtt mutatkozzam ezzel az alakkal. Még a pincér előtt is szégyellném magam.” „Maximum a kapucsengőig juthat el” – mondogatják a gyűlölködő, vérig sértett szülők.

A gyereknek azután egy kapualjban, az utcasarkon, a játszótéren, a buszmegállóban kell várakoznia, ha esik, ha fúj. Vagy az előszobában álldogál kis csomagjaival, a fűtött lakásban is indulásra készen felöltözve, hogy abban a pillanatban, amikor a csengő megszólal puskagolyóként tudjon kilőni.

Gyermek a lőtér közepén

Nincs az a gyerek, aki egy idő múlva ne találná megalázónak ezeket a szituációkat és ha csak egy pillanatra is, de nem futna át a fején, hogy csak gondnak, nyűgnek van a szülei nyakán. Ennél is nagyobb baj, hogy azokban a röpke percekben, amikor a szüleivel hármasban van – tehát az átadás és az átvétel idején –, csak és kizárólag gyűlöletkörben találkozik velük. Az annyira vágyott hármas együttlét mindig szikrázik az indulatoktól, hatalmas ellenséges feszültségben zajlik.

Ebben a helyzetben a legtöbb gyerek – önvédelemből – túlságosan „zár” mindkét szülő felé.
A gyerek megkísérel úgy tenni, mintha neki semmi köze nem lenne az egészhez. Azt a látszatot kelti, hogy minden a legnagyobb rendben megy, és bábuként igyekszik semleges maradni.

Az átadás-átvétel idején a gyerek amúgy is a senki földjén érzi magát, éppen sehová sem tartozik – nagyon magányos. Fogalma sincs, hogy ezekben a kínos percekben hogyan is reagáljon. Nem mer egyik szülővel sem kedvesen, örömtelien és természetesen viselkedni, hiszen akkor megbántja a másikat.

Bűntudat keletkezik benne az átadó szülővel kapcsolatban, mert elmegy, elhagyja őt a másik kedvéért, s bűntudata van az átvevő szülővel is, amikor búcsúzóul szeretettel és ragaszkodással öleli meg a másikat.

Ha a szülők gesztusaikkal, arcjátékukkal vagy szavaikkal még rá is erősítenek erre, akkor semmi csodálkozni való nincs azon, ha a gyerek még órákig nem talál magára. Ilyen mondatok záporoznak felé: „Hát itt hagysz?” „Nagyon szomorú leszek nélküled.” „Még meddig fogsz búcsúzkodni?” „Mit csinálod a cirkuszt, nem a világ végére, hanem apádhoz/anyádhoz jössz!” „Ne játszd már meg magad! A múltkor is azt mondtad, hogy alig vártad, hogy végre hazahozzon.” „Muszáj minden alkalommal ilyen búskomor képet vágnod, amikor érted jövök?” „Még egy puszit sem adsz?”

A gyerek aktuális tapasztalata: olyan ütközőpont vagyok a szüleim között, aki csak tovább gerjeszti az indulatokat. Szörnyű őket együtt látni.

A későbbiekre azt az élettapasztalatot viheti magával, hogy a puszta léte is alkalmas arra, hogy felesleges feszültségeket gerjesszen.

Feuer Mária
pszichopedagógus