A gyerek a csodát várja – Beszélgetés Csukás Istvánnal

20 éves kor után az ember kezd beszűkülni, szakosodni. A gyermeki belső viszont frissen tartja. A gyerek egy csodálatos dolog, ő még mindent lát, végtelen befogadóképességű az agya, az érzelme, mindene. A lelki frissen tartást is annak köszönhetem, hogy a gyerekeknek írtam – így kezdte a beszélgetést Csukás István, amikor a meseírás rejtelmeiről faggattuk.

  • Hogyan történik a meseírás? Ez nem olyan, hogy lenyomunk egy gombot és akkor csak úgy jön a gondolat, az ötlet, a történet.

Igen, ehhez is valami képesség kell. Ez ugyanolyan, mint hogy nem mindegyik író tud drámát írni, és nem mindegyik író tud regényt írni. Nincs olyan nagy különbség az irodalmi műfajok között, de valami affinitás azért kell mindegyikhez. Amikor az első gyermekmesét megírtam, kiderült számomra is, hogy tudok ezen a nyelven beszélni, föl tudom fogni, birtokba tudom venni a világukat. Ennek én nagyon örültem, mert úgy éreztem és máig is úgy érzem, hogy ezzel egy nagy birodalom nyílt ki előttem. Ebben a birodalomban minden műfajt végigzongoráztam: gyerekvers, gyerekpróza, színdarab, film, hangjáték, opera. A mostani fiatal költőknek mindig azt szoktam mondani, ha van hozzá érzéketek vagy tehetségetek, vágjatok bele, mert kalandozni lehet a műfajok között. Abban meg lehet őrülni, ha mindig csak verset ír az ember. Petőfi sem írt mindennap verset. A lényege tehát az, hogy ugyanaz az ember írja a felnőttverseket, mint a gyerekverseket. Csak az utóbbinál a feltétel a gyermeki lélek fennmaradása. Igyekszem ezt fenntartani, nem elszürkülni és betokosodni.

Erre még civilként is érdemes törekedni, mert csak törekvés kérdése az egész. Az ember önmagára is fordítson mindig energiát, mert pl. egy kis erőltetéssel a rossz hangulatot is át lehet fordítani a jóba. Meggyőződésem, mert gyakorlom is ezt. Nem kell feltétlenül agyvérzést kapni, egy kis derűvel, humorral át lehet fordulni a vidámabb életfelfogásba.

A gyakorlatba ezt úgy viszem át, hogy a gyerekeknek csak derűs, vidám dolgokat írok, azért, mert annyi életkedvet kell beléjük gyömöszölni, amennyit csak lehet. Aztán majd úgyis jönnek a fejükre a koppanások. A gyerekeknek nagyon nagy érzékük és igényük van a humorra és a vidámságra, ezt viszont ritkán kapják meg. Nem azt mondom, hogy nem kell nekik megmutatni az élet árnyékosabb oldalát is, de én a humort sokkal fontosabbnak tartom.

Onnan indultunk el, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember gyerekeknek írjon. Valami ilyesmi kell. A másik pedig az, és ez is a meggyőződésem, hogy a gyerekirodalom semmivel sem különb, sem alávalóbb műfaj, mint a felnőttirodalom bármelyike. A magyar gyerekirodalom azért csodálatos, mert szinte minden magyar író és költő írt a gyerekeknek Vörösmartytól Móricz Zsigmondon át egészen Tersánszky Józsi Jenőig. Ez nagyon szerencsés dolog a magyar gyerekek számára. Ez sose volt a dilettánsok ügye.

  • A mesetörténetet hogyan kell kitalálni, felépíteni?

Ennek is, mint minden mesterségbeli műfajnak van egy csomó mesterségbeli része. Először is, ha az ember prózát ír, ugyanúgy anyagot kell gyűjteni, mint a felnőttprózához. Én úgy szoktam csinálni, mert valamiért ez jobban működik nálam, hogy a nevekkel kezdem. Nem is a nevekkel, egy-egy figurával, tudniillik az viszi a történetet. Hadd mondjak példát: kitalálok egy olyan sárkányt, aki ellentétben a közfelfogással, nem vérengző. Óriási, de galamblelkű. Ez azért jó figura, mert a külső és a belső kicsit meg van fordítva. Ez jó figura, nagyon sok történetet elbír.

Szélsőségesen érdekes figura a Pom Pom meséiben Pom Pom és az összes többi figura. A Pom Pom meséi a kedvencem, két okból. Eddig minden történetnek fiú volt a főhőse, és végre kitaláltam egy olyat, ahol egy kislány, Picur. Aki lassan, nagyon lassan megy az iskolába és közben mindenfélét elképzel.

A másik ok, amiért a kedvencem, mert az állatmeséken belül is nagyon érdekes figurák, az úgynevezett képzelt lények szerepelnek benne. A Pom Pom figurái se nem állatok, se nem emberek, pl. Radírpók, Festéktüsszentő Hapci Benő. Ezek képzelt lények, amire van példa a magyar népmesékben pl. a táltos, amelyik parazsat eszik.

Annak idején nagyon kíváncsiak voltunk Sajdik Ferivel – aki zseniálisan rajzolta a figurákat – a gyerekek reakcióira. Ők az első pillanattól megértették ezeket, nekik sokkal jobb agyuk van erre, mint az íróbácsinak meg a rajzolóbácsinak. Ez nagy örömmel töltött el minket és nagy örömmel is csináltuk. Egy-egy figurát kell kitalálni, ami viszi az egészet, a cselekményt, a történetet. Ez a színdarabnál még inkább így van, ott is egy főhőst vagy hőst kell kitalálni. Ezek pontosan olyan dolgok, mintha az ember felnőttdrámát, vagy felnőttregényt írna. Ilyen értelemben nincs különbség. Egy döntő különbség azért mégis van. A gyerekek magasságát figyelembe kell venni. A gyerekek kb. 1 méter magasak. Ha csak képzeletben vagy valóságban leguggolunk, egészen más világ tárul elénk.

És most utoljára hagytam a neveket, de én azt is nagyon fontosnak tartom, milyen neveket ad az író a hőseinek. Mégpedig azért, mert a nevekkel jellemez. Vannak vidám nevek, vannak szomorú nevek, vannak hősi nevek. Vidám, ha én egy kutyát Téglagyári Megállónak nevezek el. A figurák neve sugall valamit. Ezen elég sokat töröm a fejem. Az első ifjúsági regényem elátkozott fagylaltos figurájának még nem volt neve, amikor beugrott, hogy Kisújszálláson volt egy fagylaltos, Bagaméri. Nekem már csak egy verset kellett hozzá kitalálnom „Itt van megjött Bagaméri, ki fagylaltját maga méri.”

A meseírással sokkal szabadabb a kezem, nem kötnek a realista hagyományok. Pl. egy macska beszél és levelet ír. Ez egy percig sem jelent akadályt. Ez nagyon jó az író számára is, de mindenképpen jó a gyereknek. A gyerek ezt várja. A macskáról nem biológiai leírást vár, azt egyrészt unja is, másrészt megkapja az iskolában.

A gyerek a csodát várja. A gyereknek ugyanazt az élményt kell kapni a mesétől vagy az írástól, mint a felnőttnek. Katarzis élményt. A gyereknek segítünk abban, hogy megismerje és meghódítsa a világot. Mert a gyerek azért gyerek és azért csodálatos az egész gyerekkor, mert az övé lesz az egész világ, de csak akkor, ha megismeri és meg is tudja hódítani. És ebben nagyon sokat segít a mese.

A mese valamikor, nem is olyan régen még nem gyerekműfaj volt. Csak 100–200 éve van a modern mese, amit kifejezetten a gyerekeknek írnak, az ifjúság számára. Régen a mese felnőtt műfaj volt, és minden a meséből származott, minden műfaj. Valamikor a mese azt jelentette az ősember számára vagy elődeink számára is, hogy amit elmesélek vagy megfogalmazok, azt már birtokba is veszem. Amit én meg tudok fogalmazni, az már az enyém. Én ilyen híres mesének tartom a barlangrajzokat is, amikor lefestett valaki a falra egy vadászatot, mert nem tudott írni, de az a vágy vezette, hogy ezt a szarvast én elejtettem, és az az enyém is. Én azért hangsúlyozom ezt az ősi vágyat, mert a gyerekekben is ez az ősi vágy van benne és ezt táplálni kell. A világot meghódítani, legyőzni, magunkévá tenni, ez legyen a célja a mesének is.

Dr. Szarvasházi Judit

főszerkesztő-gyógyszerész