A cikkemben a nevelés egyik eszközét emelném a fókuszba, ez pedig a büntetés. Érdemes átgondolnia minden szülőnek, hogy mit szolgál az ő szemléletében a büntetés! Írásomban szeretném határozottan nyomatékosítani, hogy a pszichológia hogyan is vélekedik bizonyos büntetési szokásokról…
Azért, mert nem egyértelmű ennek helyes megítélése. Sokan tudják, szinte ösztönösen, hogy mikor, milyen módszert alkalmazzanak egy adott helyzetben. Ezzel ellentétben vannak olyan szülők, akiknek nagy fejtörést tud okozni a büntetés/jutalmazás alkalmazása és mikéntjei. (A pszichológusok egy harmadik szülői hozzáállást is megmutatnak, azaz azokat a szülőket, akik meg vannak győződve igazukról. Arról, hogy az ő módszerük a leghatékonyabb. Az esetek többségében az ilyen apuka vagy anyuka szélsőségekben mozog, ami komoly károkat tud okozni a gyereknevelés során.)
Óvakodjunk a szélsőségektől!
A gyermek személyiségfejlődését számos tényező befolyásolja, többek között a nevelésben alkalmazott jutalmazás és büntetés módszere is.
Véletlenül sem az a jó szülő, akik mindent megenged a gyereknek és csak jutalommal árasztja el. És az sem ideális, ha valaki „zsugori” a jutalmazásban, a pozitív megerősítésben. Az a szülő, aki csak büntet és rideg, az komoly pszichés károkat tud okozni gyermeke személyiségfejlődésében.
Az őszinte, jó családi kapcsolat magában hordozza a gyermek jutalmazásának és büntetésének leghatásosabb módszerét:
- ha jót tesz, megdicsérjük és vele örülünk,
- ha rosszat tesz, kifejezzük helytelenítésünket, haragszunk rá érte.
A jutalmazás és büntetés ellentétpár sematikus alkalmazása már kisgyermekkorban is nagy kárt okozhat a gyermekben. A nevelés során, kedvező családi légkörben a gyermek szívesen működik együtt a szülővel, mert szeretne rászolgálni a szeretetre, amit tőle kap. Amikor haragszanak rá, az kedvezőtlen állapot a gyermeknek, aki úgy érzi, ő játszotta el a szülei szeretetét. Mindent megpróbál tehát, hogy visszaszerezze, és igyekszik elkerülni a hasonló helyzeteket. Vigyáznunk kell, mert feleslegesen nagy bűntudatot kelthetünk a gyermekben, ha sokáig fennmarad benne az az érzés, hogy ő valami „nagyon rossz” dolgot csinált.
Haragunk kifejezéséhez olykor elég lehet egy komoly tekintet, egy mélyen összeráncolt homlok vagy egy megemelt hang is.
Az ordítozó, asztalt veregető, ajtót csapkodó felnőtt aligha tudja önuralomra nevelni gyermekét.
Forduljunk szembe a gyermekkel és felemelt hangon mondjunk pl.: „Iszonyú mérges vagyok!” vagy „Nagyon dühös vagyok, amikor ilyet csinálsz”.
Fontos, hogy soha ne mondjuk a gyermeknek, hogy „te rossz vagy”!
Ezzel együtt azt is mondjuk, hogy nem a gyermeket dicsérjük, ha rendbe rakja a szobáját, hanem a magatartását: „Szépen rendbe raktad a szobádat!” mondattal előrébb jutunk, mintha őt dicsérnénk, hogy „Nagyon rendes gyerek vagy…”.
Ön hogyan büntet?
A büntetés célja, a nemkívánatos cselekedet gátlása és korlátozása. A korlátok kialakítása pedig szükséges, hiszen ez ad egyfajta védelmet is: magunk számára és másoknak egyaránt.
A szülő figyeljen arra, hogy a büntetés konzisztens legyen és értse a gyermek a miérteket. Ahogy a jutalmazásnál közvetlenül a kívánt cselekedet után adjuk, így itt is azonnal a nem kívánt cselekedet után büntetünk.
Nincsen kis pofon vagy nagy pofon
- Kellő megfontoltsággal, inkább személyre szabott legyen a büntetés, s mindez úgy, hogy értse a gyermek. Ne legyen túl hosszú a kifutása (eltiltani hetekre valamitől nem célszerű).
- Más gyermek jelenlétében ne büntessen, hiszen könnyen előállhat az a helyzet, hogy a gyermek ilyenkor megszégyenül.
- Túl súlyos büntetést soha ne adjon. Rövid távon lehetséges, hogy csökken a nem kívánt válasz, de a félelem által vezérelt motiváció személyiségromboló, továbbá a büntetés nem éri el az eredeti célját.
- Amit nem szándékosan tett a gyerek, azért soha ne büntesse meg.
Az elhanyagolás, fizikai erőszak (pofon vagy más testi erőszak), érzelmi zsarolás („jön a zsákos ember, és elvisz, ha rossz vagy…”) nem büntetési forma, hanem bántalmazás, ami büntetendő.
Minden pofon fizikai erőszaknak minősül, így nincs kis pofon és nagy pofon. Sőt minden tekintetben ez hosszú távon káros és nagymértékben megalázó. Ha a szülő elveszíti a fejét, amikor látja, hogy gyermeke a konnektorba nyúlkál és hirtelen felindulásból ad egyet a fenekére vagy a kezére, az egy egyedi helyzet. Ez sem megfelelő módja annak, hogy megértessük vele: többet ne nyúljon a konnektorba – de előfordulhat.
Ami egyértelműen tilos és káros, ha a szülő a pofont vagy más fizikai erőszakot gyakran használja és ezt egy megfelelő módszernek gondolja. Hibás és téves az a gondolatmenet, amit szoktunk hallani felnőttektől, hogy „azok a jó apai pofonok tettek engem emberré, milyen jó is volt…”!
Makai Gábor
klinikai szakpszichológus
pszichoterapeuta
www.makaigabor.hu
makai.pszichologus@gmail.com