A dicséret szárnyakat ad? – Hogy látja ezt a nagyi?

A nagyszülők – kijárván már az élet iskoláját – abban szeretnének közreműködni, hogy utódaik utódai minél magabiztosabbak és sikeresebbek legyenek felnőtt korukban. Általában a szeretettől vezérelve tudatosan is igyekeznek a csemete önbizalmát erősíteni, mégpedig dicsérő, elismerő szavakkal.
A szülők gyakran kifogásolják a nagyik ilyetén való szóbeli „ajnározásait”, ám azok többsége nem tud és nem is akar lemondani rajongott unokája, unokái dicsérgetéséről, vonatkozzon ez annak külsejére vagy valamilyen apró megnyilvánulására.

Mi a különbség a rutindicséret és a méltatás között?

A gyerekek személyiségfejlődésével foglalkozó pedagógusok, pszichológusok sem tagadják, hogy az elismerő szavaknak, sőt gesztusoknak (mosoly, simogatás stb.) fontos szerepük van a felnövekvők énképének, önbizalmának kialakulásában, ám egyre több olyan pszichológiai tanulmány lát napvilágot, ami arra hívja fel az elragadtatásra különösen hajlamos nagymamák, nagypapák figyelmét, hogy az unos-untalan, avagy rutinszerűen elhangzó dicséretek („szép vagy”, „okos vagy” stb. ) nem hogy hozzájárulnának a gyerek egészséges énképének, önbizalmának kialakulásához, hanem akár az ellen is hathatnak.

A dicséret tehát nem csak építő jellegű, de személyiségkárosító is lehet.

A felnövekvők pszichés és személyiségfejlődésének „állomásait” ismerő szakemberek (pszichológus, pedagógus) szerint, ha a csemetét például vele született adottságai (leggyakrabban a külleme), és nem valamely szellemi, testi erőfeszítése, meglévő képességeinek mozgósítása okán dicsérgetik a vele szoros érzelmi kapcsolatban álló felnőttek, tévútra vezetik mind az önértékelése, mind pedig a „teljesítményhatárai” kijelölése szempontjából.

Se sokat…

A meg nem szolgált, és főleg az általánosító dicséret (vagyis ha nem indokolják meg konkrétan, miért érdemelte ki a csemete), a furtonfurt szóbeli kényeztetés, a szuperlatívuszok használata előbb-utóbb elvesztik ösztönző hatásukat, jelentőségüket.

Az sem ritka, hogy míg a kisded- és óvodáskorú apróságoknak szinte minden megmozdulását ováció kíséri a nagyik részéről, addig minél „idősebbé” válik a gyerkőc, annál kevesebb dicsértben (és annál több számonkérésben) részesül, ami elbizonyítja és frusztrálja

Kamaszkora felé haladva már egyre gyakrabban kénytelen szembesülni azzal: már nem olyan szép, nem olyan ügyes, nem olyan erős, mint azt – kisebb korában – a felmenői elhitették vele.
Mivel azonban szüksége van a külső pozitív visszajelzésekre, egyre inkább függővé válik mások elismerésétől, „kívülről vezéreltté” válhat, azaz mások elvárásai vezérlik a tetteit.

Ennek a veszélyeire hívja fel a gyereket nevelők figyelmét az az amerikai pszichológiai kutatás (és az annak nyomán megjelent írás), amely rámutat az összefüggésre a kamaszkori rossz társaságba keveredés, a gyerekkori bűnözés, a drogozás, italozás és a kívülről irányítottság, a túlzott megfelelési kényszer (a barátok, kortárscsoportok elvárásai) között.

… se keveset

A szülői, nagyszülői dicséretek nevelési hozadékával, illetve a rosszul alkalmazott elismerő szavak lehetséges személyiségtorzító hatásaival foglalkozó kutatások és az azok végkövetkeztetéseit összefoglaló tanulmányok mindegyike annak a fontosságára is figyelmezteti a „jó szavakkal nem fukarkodó” nagyszülőket, hogy az elismerő szavak kimondásánál mindig vegyék figyelembe az unoka személyiségvonásait, habitusát, „haladási irányát”.

A jókor kinyilvánított, vagy a gesztusok formájában (fej megsimogatása, ölelés, összemosolygás, kacsintás stb.) kifejezett dicséret („Akár egy pincér, olyan ügyesen terítetted meg az asztalt”, „Jólesett, hogy segítettél helyettem a testvérednek”, „Büszke lehetsz magadra, mert bátran viselkedtél az orvosnál!” stb.) segítségével a gyerek fokozatosan jut el odáig, hogy merjen és akarjon bízni magában és önálló döntéseket tudjon hozni.

Számos vizsgálat, de hétköznapi tapasztalataink sora is azt bizonyítja: a pozitív önértékelésű, önbizalommal „megáldott” emberek sikeresebbek a munkában és az emberi kapcsolatok terén is, mivel képesek mások teljesítményét, jó szándékát nem csak felismerni, hanem visszaigazolni, viszonozni is – vagyis az emberi (társas és munka-) kapcsolataik is harmonikusabbak.

T. Puskás Ildikó