A játszótársa, mondd, akarsz-e lenni?

A fotó illusztráció: pixabay.com

A kisgyermek életének legfőbb mindennapi „cselekvése” a játszás. Minden korosztálynak megvannak a maga jellegzetes játékai, amelyek megfelelnek a gyerek értelmi, érzelmi, lelki fejlődési szintjének, és hatással vannak az érzelmi, értelmi – azaz a személyiségfejlődésére is.

Minthogy a különböző életkorú gyerekeknek más és más a játéktevékenysége, a gyakorló – ám a pszichológiában, neveléselméletben járatlan – nagyszülőknek gyakran okoz fejtörést, mit is játsszanak különböző korú unokáikkal.

A legkisebbeknél – kétéves korig – viszonylag egyszerű a nagyik dolga: minél nagyobb teret kell engedniük annak, hogy a kicsinek legyen alkalma az érzékszerveivel minél alaposabban „feltérképezni” az őt körülvevő világot és a saját, napról napra gyarapodó képességeit.

A kisóvodás kortól megjelenő ún. szimbolikus, illetve szerepjátéknál állatokat, tárgyakat, a környeztében élő személyeket, természeti jelenségeket elevenít meg a csemete, a fantáziája segítségével. A szülők, nagyszülők körében kevéssé ismert, hogy ez a játéktevékenység nagymértékben segíti a gyermeki félelmek, szorongások oldását is.

A megállapodásoktól a szabályok követéséig

Kisiskolás kortól már a szabályok a játszás mozgatórugói. Ezeket a „kiszögellési pontokat” – amelyekhez minden játszó félnek alkalmazkodni kell – az együtt játszó gyerekek gyakran maguk állítják fel. A „szubjektív” szabályokhoz való alkalmazkodás igen fontos a gyerekek egymás közötti viszonyának alakulása, közösségi beilleszkedése szempontjából, s hatással lehet az énképük kialakulására is.

A szabályjátékok másik csoportját az úgynevezett „eszközös” (a társas- és táblás) játékok alkotják, amelyek azonban már nem az együtt játszók közötti megállapodások mentén „zajlanak”. Ezeknek közös jellemzője, hogy a szellemi érésnek, intellektuális fejlődésnek egy adott szakaszához kell elérkeznie a gyereknek ahhoz, hogy a játék „előírásait” be tudja, be akarja tartani. Birtokában kell lennie az elvonatkoztatásra képes gondolkodásnak, de a feladattartási és kitartási, sőt konfliktus- és frusztrációtűrési képességnek is, ami az ilyen játékok befejeztével az örömmel, a sikerélménnyel ajándékozza meg.

A pszichológusok, pedagógusok szerint hétéves kor után már a legtöbb kisiskolás érett az előírt cselekvési módok mentén játszható játékokra.

Lépésről lépésre

Még nem tudatosult benne, hogy az ilyen játék(ok)nak mindig van győztese és vesztese, és rajta is múlik, hogy ő melyik lesz.

Sok nagyszülő találja azonban szembe magát azzal a problémával, hogy kisiskolás unokája vagy „elunja” – ezért megszakítja, vagy elkomolytalankodja – a játékot, vagy sírással, esetleg dühöngéssel, sértődéssel reagál arra, ha nem ő áll nyerésre. Ezek a megnyilvánulások annak a jelei, hogy még nem tudja elfogadni, feldolgozni a vesztes szerepét, tart a lehetséges kudarctól, csalódottságtól.

Sokszor a túl bonyolult szabályok miatt megy el a kedve és fogy el a türelme, figyelme.

A pszichológusok szerint a győzelem iránti vágy természetes, mert ez jelenti a gyerek számára a sikerélményt, az örömöt, így számolni kell azzal is, hogy a hét-nyolc évesek többségének még alacsony a frusztrációtűrő képességük.

Gondot okozhat az unokával való „társasozáskor”, hogy a legtöbb nagyszülő nem tudja, hogyan reagálja le, ha a csemete – a győzni akarástól vezérelve – apró csalásokhoz folyamodik (kiforgatja a kockát a hatosra, a továbblépésnél nem tartja be a szabályokat stb.).

Ennek „határát” éppen az ilyen játékok is hivatottak tágítani. Ám ha a kisiskolás vagy nem veszi komolyan a játékszabályokat, vagy éppen hogy túl komolyan veszi azokat – ha vesztésre áll, „hisztizik”, lamentál stb.) –, arra utaló jelzésnek kell tekinteni: az adott társas, táblás, memória- és egyéb játékszer „használatával” még várni kell.

A szabály az szabály?!

Fontos, hogy a felnőtt soha ne erőltesse a szabályjátékokkal történő időtöltést. 

Ezért is tanácsolják: se a szülők, se a nagyszülők ne erőltessék egy ideig az adott táblás, társas, memóriajátékkal az együttjátszást, tegyék el azt/azokat néhány hétre, hónapra.

Amikor viszont a gyereknek mégis kedve támad ilyen típusú játékkal játszani, először valamilyen leegyszerűsített játékszabályúval próbálkozzanak.

Kifejezetten óvnak a szakemberek attól, hogy a csemete sikerélménye érdekében a vele játszó vajszívű nagymama, nagypapa a javára csaljon. Ám nem tilos – amennyiben „trükközésen” kapja az unokáját – tapintatosan figyelmeztetni, hogy a szabályok áthágásával a játék izgalmától fosztja meg magát. Amennyiben mindig a „kezére játszik” az őt szerető, kedvét kereső felnőtt játszótárs (azaz mindig nyerő helyzetbe hozza), valójában tévútra vezeti, mert a gyerek érettebb korában is igyekszik majd elkerülni vagy kijátszani azokat az élethelyzeteket, amelyeknél próbára kell tennie a képességeit.

S hogy mit tegyen az a nagyi, aki egy óvodás- és egy iskoláskorú testvérpár felügyeletével van megbízva, és a két gyerek közül a nagyobbik már szívesen múlatná társasozással, dominózással, marokkózással vagy valamilyen táblás játékkal az idejét, ám a kisebb testvére – aki a nagyot szeretné utánozni és semmiből sem szeretne kimaradni – folyamatosan beleavatkozik a játék menetébe?

A szakemberek azt tanácsolják a „két úr szolgája” szerepben helytállni kívánó nagyszülőknek, hogy a három-négy éves gyerek részvételekor – a nagyobb testvérrel megbeszélve – alkalmazzanak könnyített szabályokat.

Fontos elmagyarázni az idősebbnek, hogy a nála fiatalabb testvérének kevesebb a tudása, ezért pl. négy figura helyett csak kettővel tud játszani. Az is megoldás lehet a kicsi „kibickedésének” kivédésére, ha először vele játszik egy „kört” a nagyi, azzal a kikötéssel, hogy amikor a nagyobbra kerül a sor, már nem avatkozik bele a játékba.

Akármit (szerep-, építő-, társasjátékot) is játszik tehát a nagyszülő az unokákkal, arra kell törekednie, hogy ne a csalódottság vagy a megszégyenülés érzése, hanem az együttjátszás élménye maradjon meg bennük.

Szerző: T. Puskás Ildikó