Segítség! Hazudik az unokám!

Mi, nagyszülők még a szülőknél is nehezebb helyzetbe kerülünk, ha szembesülnünk kell a ténnyel: az unokánk nem mond igazat.

Hogy is volt?

• „Nem én törtem össze!” – állította a négyéves Peti, amikor a szobában, rohangászás közben leverte az asztalról a vázát.

• Az ötéves Alfi éppen a hároméves, a földön békésen játszogató kistestvére fejét ütlegeli, amikor a nagyanyai számonkérésre azt válaszolja, hogy „Nem én kezdtem”.
• A hatéves Dani imád focizni. A fociedzéseken vívott mérkőzésekről mindig lelkesen, afféle győzelmi jelentésként, a saját „csodacsatári” szerepét felerősítve számol be, még akkor is, ha történetesen a csapat, amelyben játszott, kikapott, vagy neki – a pálya szélén álldogáló szülei állítása szerint – egyetlen kapura törési akciója sem volt.

A valóság elferdítésére, a tények eltagadására adott válaszreakcióinkat (hitetlenkedés, a „játszmában” való cinkos részvétel, számonkérés, dorgálás, büntetés stb.) sokféle tényező befolyásolhatja, a gyerek által letagadott tett súlyosságától, a témától, a vérmérsékletünktől, a pedagógiai megfontolásunktól az unokánk és köztünk lévő érzelmi viszonyig. A „probléma” kezelésében szem előtt kell tartanunk azt is: a „főállású ősök” hogyan kezelik csemetéjük mellébeszéléseit, visszatérő füllentéseit, kiszínezett történeteit.

A pszichológusok és a pedagógusok azt ajánlják az érintett szülők és a nagyszülők figyelmébe, hogy először próbálják átgondolni, milyen esetekben, miért, és milyen gyakran áll elő valótlan állításokkal vagy akár történetekkel a gyermek. Ne minősítsék rögtön hazudozónak őt.

Hasznos hazudozás?

A 2011-ben elhunyt – népszerű, és a gyerekek lelki világának minden belső zugát ismerő pszichológus – Ranschburg Jenő egyenesen azt állította: az óvodáskori fantáziálás a kreatív gondolkodáshoz vezető út, amelynek nem szabad gátat vetni sem megszégyenítéssel, sem büntetéssel.

Továbbá azt sem árt tudni, hogy milyen életkortól beszélhetünk kifejezett hazugságról, és milyen életkorban tekinthető természetesnek és megbocsáthatónak a nagyotmondás, vagy a gyereki fantázia teremtette történetek előadása.

Az óvodapedagógusok napi nevelési tapasztalataikból tudják, hogy a 3–6 évesek gyakran adnak elő – mégpedig mély átéléssel és hitelesen – olyan történeteket, amelyek egy felnőtt számára már első hallásra is „a fele sem igaz” kategóriába tartoznak.

A gyakran mese-, illetőleg fantáziaelemekkel tarkított, általában a mesélő szerepét felnagyító történeteket a pszichológiai és a pedagógiai irodalom konfabulációnak (a fantázia és a valóság összemosódásának) nevezi. A személyiségfejlődés állomásait ismerő szakemberek szerint az ilyen, a valóságos és a képzeletbeli világot „egyesítő” állítások a vágyak és az ábrándok megnyilvánulásai. Ezek, ebben az életkorban a gyereknek nemcsak a szellemi éréséhez tartoznak hozzá, hanem az esetleges belső feszültségeitől való megszabaduláshoz is hozzásegítik őt.

A konfabulációk másik formája, ami elsősorban a csendesebb, visszahúzódóbb 4–7 évesekre jellemző: képzeletük segítségével barátot, sőt akár egy külön világot is kitalálnak magunknak, amiről úgy beszélnek, mintha valóságos lenne. A képzeletbeli lények, birodalom nem létező „létét” – ha a kisgyerek ezekről beszél – nemcsak el kell fogadnunk, de akár a ránk osztott szerepbe (a képzeletbeli barát barátja, a birodalom katonája stb.) is bele kell helyezkedünk.

Értsük meg a „hazugságok” mögött rejlő motivációt!

A pszichológusok egyébként a konfabulálást akkor tartják a gyerek személyiségfejlődése szempontjából kifejezetten károsnak – a felnőttek számára pedig a gyerek érzelmi, lelki problémáira utaló „figyelmeztető jelnek” –, ha az 6 éves kor után állandósul.

A létező világ előli menekülésre utalhat ugyanis, ha a kisiskolás csak a maga teremtette világban (amelyben erősebbnek, bátrabbnak, ügyesebbnek érzi magát, mint amilyen valójában) érzi biztonságban magát. Amennyiben tehát még 7–8 évesen is az irrealitás veszi át az irányítást a gyerek közlendői, állításai, gondolatai felett, érdemes utánagondolni: milyen lelki, érzelmi sérelmek (önbizalom-, szeretethiány, szülői szigor, teljesítménynyomás, kortársközösségben elszenvedett kudarcok, iskolai beilleszkedési zavarok stb.) hívják elő a „hamis tudatot”.

A 8-9 éveseknél azonban, ha letagadják az igazságot, már a tények tudatos elferdítésének a szándékáról, azaz hazugságról van szó. Egy alsótagozatosok körében végzett felmérés szerint a megkérdezett gyerekeknek mintegy háromnegyedénél a szülői, pedagógusi számonkéréstől (szidalom, büntetés stb.) való félelem, a konfliktusoktól való menekülés belső kényszere mondatja ki a valótlanságokat, illetve valamilyen tettének le- avagy eltagadását.
A kiskamaszoknál általában már a társaknak való megfelelési kényszer, a befogadás utáni vágy áll a hazudozások mögött.

Mit tegyünk és mit ne tegyünk?

Nekünk, nagyszülőknek az unokás együttléteink alkalmával mindenképpen tartózkodnunk kell a „háryjánoskodó”, vagy csupán a tényeket elferdítő csemete kigúnyolásától, megszégyenítésétől, viszont a szülei figyelmét fel kell hívnunk arra, hogy „hazugságnak” tartott mondatai mögött akár valamilyen (pedagógus, pszichológus közreműködésével feltárandó) pszichés gond is meghúzódhat.

A legrosszabb, amit a lódító, füllentő, mellébeszélő, vagy szemrebbenés nélkül valótlant állító unokánkkal tehetünk, ha a „már megint hazudsz” mondatot vágjuk a fejéhez. Ez nemcsak bűntudatot idéz elő benne, de úgy érzi: a nagyi szeretetét is elveszítheti, ezért egyre zárkózottabbá válhat. Az is előfordulhat, hogy a „verdikt” kimondása után már akkor sem akar igazat mondani, ha az – rá nézve – semmilyen hátrányos következményekkel nem jár.

A hazugságspirálba került gyerek, megbélyegzése nyomán már maga is elhiszi, hogy ő „ilyen”, és szokásává válhat a felelősségáthárítás, valamely tény vagy tett letagadása, akár elhallgatása.

Az esetek többségében a már tudatosan hazudozó gyerek igazmondásra késztetéséhez ugyancsak érdemes a pszichológusokra hallgatni. Azt tanácsolják, hogy a gyerek habitusának és életkorának függvényében, higgadtan magyarázzuk el: a tények letagadásával, megmásításával csak bonyolítja az életét, mert előfordulhat, hogy az egyik hazugság után a másikba sodródik. Az is megoldás lehet, hogy az érzelmeire hatunk, vagyis tudatosítjuk benne: problémái megoldásában számíthat ránk, ha őszintén beismeri a hibáit, mulasztásait, tetteit, ugyanis csak így segíthetünk azok korrigálásában.

Amennyiben nagyszülőként meghitt beszélgetéssel, empatikus hozzáállással rá tudjuk venni apróbb-nagyobb hazugságokon kapott unokánkat, hogy tetteiért vállalja a felelősséget – és ha ezt megteszi, meg is dicsérjük –, nemcsak a jelleme fejlődését terelhetjük helyes irányba, hanem az önbecsülése, önbizalma növeléséért is sokat tehetünk.

T. Puskás Ildikó