A beteg gyermeket (is) tájékoztatni kell?

Akár nagy, akár mindennaposnak tekinthető egészségügyi beavatkozásra kerül sor (pl. fogorvosi kezelés, mandulaműtét), felmerül a kérdés: kell-e tájékoztatni a gyermeket a várható eseményekről, s ha igen, kinek és mikor? A szülőt külön is tájékoztatják? Hogyan készítsem fel a gyermekemet az ellátásra?

Tájékoztatáshoz való jog

A Gyermek jogairól szóló Egyezmény alapján a gyermeknek joga van ahhoz, hogy véleményét az őt érintő ügyekkel kapcsolatban kinyilváníthassa. A véleménynyilvánításhoz való – jelen esetben gyermeki – jog azonban magában foglalja az információhoz jutás szabadságát is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a gyermeknek joga van informálódni, másrészt véleményét meghallgatni csak azt követően „lehet”, hogy megkapta az adott kérdéssel, problémával kapcsolatban szükséges tájékoztatást. Más megfogalmazásban a gyermek véleménynyilvánításhoz való joga mellett párhuzamosan megjelenik egy felnőtti kötelezettség: a tájékoztatás.

A Polgári Törvénykönyv, a Gyermekvédelmi törvény vagy jelen esetben az Egészségügyi törvény (továbbiakban: Eütv.) is részletesen szabályozza a gyermekekkel kapcsolatos tájékoztatás kötelezettségét – attól függően, hogy családi kapcsolatokról, gyermekvédelmi intézkedésről vagy éppen egészségügyi beavatkozásról van szó. A gyermek, mivel korából adódóan még nem cselekvőképes, egészségi állapotától függetlenül szülői felügyelet vagy gyámság alatt áll. Azaz a szülő(k) vagy a gyám jogosult a gyermek törvényes képviseletében a tájékoztatásra.

A beteg tájékoztatáshoz való joga

Az egészségügyi beavatkozások elvégzésének feltétele általában az, hogy ahhoz a beteg – megfelelő tájékoztatáson alapuló – beleegyezését adja. A kiskorú beteg gyermek esetében a törvényes képviselője adhatja meg a beleegyezést, így ő (is) jogosult a tájékoztatásra. A szülő nyilatkozattétele pedig invazív – a beteg testébe behatoló – fizikai beavatkozásokhoz történő beleegyezés tekintetében írásban történik. Meg kell jegyeznünk, hogy az Eütv. több szinten korlátozza a „képviselői” nyilatkozatok körét, például azok nem érinthetik hátrányosan a beteg (gyermek) egészségi állapotát. További „korlát” a beteg érdekében, hogy a beleegyezést vélelmezni kell, ha a nyilatkozat beszerzése késedelemmel járna, illetve nincs szükség beleegyezésre közvetlen életveszély esetén. A tájékoztatás joga egyébként akkor is megilleti a beteget (s nemcsak a gyermeket), ha beleegyezése nem feltétele a gyógykezelés megkezdésének.

A szülő és a gyermek tájékoztatása

A beteg gyermekek jogaival foglalkozó nemzetközi szervezet (European Association for Children in Hospital) már 1988-ban megfogalmazta: ahhoz, hogy a szülő részt vehessen a gyermek ápolásában, informálni kell őt a kórházi munkarendről, s kitért arra is, hogy a gyermeknek és szüleinek egyaránt joga van a számukra érthető tájékoztatáshoz.

Az Eütv. „teljes körű” és „részletes” tájékoztatást ír elő. Egy mandulaműtét esetében például az orvosnak beszélnie kell többek között a gyermek egészségi állapotáról, a javasolt vizsgálatokról és beavatkozásokról, ezek elvégzésének, illetve elmaradásának lehetséges előnyeiről és kockázatairól, tervezett időpontjairól és döntési jogukról. Azért a szülőket (a törvényes képviselőt) szükséges részletesen informálni, mert ennek alapján nekik kell dönteniük, vagyis ők jogosultak megadni a beavatkozáshoz szükséges beleegyezést.

Érthető módon a gyermekek (valamint a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személyek) részére a teljes körű tájékoztatás nem törvényi előírás. Azonban a gyermeknek joga van a korának és pszichés állapotának megfelelő „beszélgetéshez” – mindenkinek a számára érthető módon kell megkapnia a tájékoztatást, életkorára, iskolázottságára, ismereteire és lelkiállapotára figyelemmel. Gyermek esetében fontos, hogy esetleges félelme ne fokozódjon pusztán az információ hiánya miatt, s az is, hogy bizalmi kapcsolat alakuljon ki a beteg és ellátója (orvos, nővér, ápoló) között.

Gyermek a gyermekorvosnál

Gyermekorvosnak lenni különösen nehéz feladat. A jogszabályok ugyan megadják a gyermek ellátásának jogi kereteit, de nem írhatják elő részletekbe menően, hogy egyes esetekben mit és hogyan kell csinálnia az orvosnak vagy éppen a szülőnek. Amikor egy gyermek sír és ellenkezik a fogorvosnál, mert a „tájékoztatás” ellenére fél és (érthető módon) nem akarja a beígért fájdalmat, akkor felmerül a kérdés, ki mit tehet a beavatkozás érdekében. A szülőnek kötelezettsége, hogy gyermekét gondozza és ennek körében az egészségét is védje, amiből akár következtethetnénk arra is, hogy egy oltás vagy lyukas fog betömése esetén gyermekét – egészsége érdekében – lefogja. Még ha ez az elvárás olykor el is hangzik az orvos részéről, nem gondolom, hogy ez lenne az „üdvözítő” eljárás. Sokkal inkább a bizalmi légkör kialakítása, a békés rábeszélés és a meggyőzés, amire ítélőképessége birtokában lévő gyermek esetében feltétlenül van esély.

Az Eütv. – logikusan – azt nem tartalmazza, hogy egy beleegyezéshez kötött beavatkozás után az orvosnak kell „győzködnie” a beteget. E kérdés esetünkben csak azért merülhet fel, mert a beleegyezést adó szülő és a beavatkozást „elszenvedő” gyermek két külön személy.

Sokat számít a szülői minta, amit otthon tapasztal, hall a gyermek. A jelenlétében elhangzó „Jaj, csak orvoshoz ne kelljen menni!” vagy „Én még egyszer azt a fájdalmat ki nem bírom!” mondatok bizonyára nem erősítik az orvosok iránti bizalmát. Ilyen gyermek esetében fogorvosnál például még a kezelés előtti „fogtündér” mese is kevésnek bizonyul. Ugyanakkor, ha a szülő – kimondva és kimondatlanul – az orvost, a gyógyítást, a kórházat az élet olykor elkerülhetetlen, de szükségszerű részének tekinti, akkor a gyermek a tájékoztatás és beavatkozás „megértőbb” és „elfogadóbb” alanyává válhat.

Végül ne felejtsük el, hogy számos társadalmi viszony a jog „világán” kívül reked, és olykor szabályozott viszonyok esetén sem (csak) a jogszabályban találjuk a válaszokat. A helyes „döntés” esetünkben (is) a jogalkalmazók, a szülők, törvényes képviselők, az orvosok és egészségügyi dolgozók kezében van. Nekik – együttműködve – kell esetenként megtalálniuk és alkalmazniuk a gyermek érdekének megfelelő megoldásokat.

Az év gyermekorvosa

2014-ben „Az év orvosa” címet, az Astellas-díjat (sok száz kis páciens és szülei elégedettsége alapján) Dr. Kelemen Edit gyermekorvos vehette át. A vele való beszélgetés után az fogalmazódott meg bennem, hogy

nem árt, ha a gyermekorvos egy kicsit pszichológus is.

Álláspontja szerint a gyermek ellátásakor hárompólusú, egyenrangú viszony áll fenn beteg, szülő és orvos között, és bár az orvosnak kevés ideje van, föl kell tudnia mérni, hogy a szülő és a gyermek milyen „szintű” tájékoztatása célszerű.

A szülőt minden esetben tájékoztatni kell, arról azonban maga dönthet, milyen mélységű, milyen részletességű információt vár.

A főorvos asszony megerősíti, hogy a szülői minta, a szülői felkészítés a döntő. Hároméves gyermek is bizalommal nyújthatja karját a „bőrpróbára”, de tizennégy éves kamasz is hisztizhet a folyosón – a szülőn múlik. Többnyire a szülővel együtt lehet a gyermek bizalmát, hozzájárulását kivívni, de előfordul, hogy meg kell kérni, maradjon egy kicsit a háttérben. Ilyenkor a szülő stresszes állapotától lehet – és kell – megóvni a gyermeket. És még egy: orvossal fenyegetni: „Majd kapsz egy nagy szurit, ha rossz vagy!” fölösleges félelmet és bizalmatlanságot kelt a gyermekben. Befejezésül fontosnak tartja, hogy mindig az igazat mondjuk: „Igen, fájni fog, de eddig mindenki kibírta, és a végén eldicsekedhetsz a suliban, milyen bátor voltál!”.

Dr. Somfai Balázs
a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Családjogi és Szociális Jogi Csoportjának vezetője

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2014. 6. számában