Amikor lehull a lepel: a Mikulás nem is létezik?

Minden anyukát izgatja az a kérdés, miszerint traumát okoz-e gyermekének, ha elárulja, hogy nem létezik a Mikulás. De gyakori kérdésként merül fel, hogy egyáltalán el kell-e mondani az igazságot és ha igen, akkor mikor? Cikkemben ezekre keresem a választ, pszichológia szempontokat kiemelve.

Rengeteg pszichológiai kutatás vizsgálja azt a kérdést, hogy mikor tudatosul a gyermekben az a tény, miszerint nem létezik a Mikulás, vagy legalábbis nem úgy, mint ahogyan azt korábban gondolták. Nagy fejtörést tud okozni egy 3-4 éves gyerek számára az, ha túl sok helyen lát egyszerre rengeteg fajta és kinézetű Mikulást. Valljuk be, hogy november közepétől nincs olyan pláza, ahol ne ütköznénk bele Mikulásra utaló plakátokkal, reklámokkal, akciókkal. Ömlik ránk a Mikulás, amit mi már észre sem veszünk. Igen ám, de egy óvodás nyitott szemmel jár, ilyenkor teszi fel azt a kérdést, hogy “anya, nézd ott a Mikulás, de akkor most több van…?” A válasz ilyenkor legtöbbször az, hogy “igen, de az nem az igazi.”

A Mikulásban való hit nagyon fontos alapköve a gyerekek igazságról és jóságról való gondolkodásának

Pszichológiai értelemben a gyerek fejében EGY Mikulás él, ami az igazi és megmásíthatatlan. Az a kép, amit kialakítanak, az részben a szülői mintából ered, valamint a sok-sok olyan tényező, mint például a mese fogja meghatározni. A szülőnek feladata, hogy segítse a Mikulás képét megszilárdítani, mert maga a Mikulás egy olyan szimbolikus lény, amiben minden gyerek hisz, akitől ajándékot, jót várnak. A kulcsszó, hogy “jó”, vagyis a gyerekek felruházzák a Mikulást mindazzal, ami megerősíti bennük azt, hogy várni kell és nekik abból még jó is fog származni. A Mikulásban való hit nagyon fontos alapköve a gyerekek igazságról és jóságról való gondolkodásának. A mesék jelentős részében a jó győzedelmeskedik – ahogy a Mikulás is a “jó” gyereknek hoz ajándékot.

Itt jegyzem meg, hogy a Szent Miklós története nem kitaláció, viszont egy olyan tanmese, amit erkölcsi, és tanító célzattal adnak át a gyerekeknek. Az, hogy a gyerek mit kezd ezzel a “mesével”, az a szellemi fejlettségének a függvénye.

Mese, fantázia, látszat…

Mindez bizony fontos, sőt tilos elvenni a kisgyermektől. De miért? A válasz igen egyszerű. Pszichológiai értelemben a mese, a fantázia egy védelmi funkció, addig amíg ezt fenn tudják tartani, addig könnyen meg tudnak küzdeni belső félelmeikkel, bizonytalanságukkal.

Nincsen élet stressz nélkül, így azt is mondhatjuk, hogy nincsen élet félelem nélkül, sőt hangsúlyozni kell, hogy a gyermek is megél félelmet, nem csak a felnőtt, még akkor is, ha relatíve kiegyensúlyozott anya-gyerek kapcsolatról beszélünk. A mesének és a fantáziának itt van nagy szerepe, hiszen a gyerek mindezek segítségével képes megélni, hogy ha kell egy “varázspálcával” el tudja tüntetni azt, amitől fél.

Tehát a Mikulás is, mint jelenség, mint egy “jó” mesebeli figura eszközként tud szolgálni a gyerek számára. Addig, amíg a gyerek a mesebeli világban él, ahol elmosódik a valóság, ahol a fantázia, látszat dominál (ez így helyes és természetes), biztonságban van, és megéli, hogy ő maga tartja kézben a történéseket.

Egy nagycsoportos óvodás sem tudja még a látszatot megkülönböztetni a valóságtól. Ha lát egy mesét, abban egy jelenetet, vagy egy filmet, ahol a színész látszólag bánt valakit, az a gyermek számára nem vicc, az a valóság.

Vagyis a Mikulás is egy ilyen figura, viszont csupa pozitív jelzővel felruházva. Hisznek abban, hogy a mesefigura életre kel, sőt el is jöhet hozzájuk, ha jól viselkednek.
Talán most érthetjük meg, hogy ami az ember számára már megfogható, jelentéktelen, az a kisgyerek számára, ebben a korban képlékeny, rugalmas.

A gyermekpszichológusok többsége a mesevilág mellett teszi le a voksát a realitással szemben. A legtöbb gyermek, aki a képzelet kizárásával, a mesék mellőzésével nő fel, általában boldogtalan felnőtté válik. A Mikulás és a Jézuska melletti döntés javára szól, hogy ha csak egy percre is, mi, felnőttek is gyakran szeretnénk egy képzeletbeli világban élni. Miért fosztanánk meg a gyermekünket ettől? A gyermekeknek szükségük van varázslatra, csodákra – ez az érzés teszi még különlegesebbé számukra a Mikulás ünnepét.

Hány évesen hulljon le a lepel…?

Higgyék el, hogy nem rajtunk felnőtteken, szülőkön van a világ szeme, azaz nem mi fogjuk a gyerek szemét felnyitni. Ne gondoljuk, hogy lesz olyan helyzet, amikor leülünk a gyerekünkkel, veszünk egy mély lélegzetet és kimondjuk, hogy nem is létezik a Mikulás. Ahogy fent is írtam a gyerek mentális fejlődése révén ő maga össze fogja rakni a képet. Módosul benne az, amit eddig hitt, de nem a csalódás fog rögzülni. A mese, a látszat ettől fogva mást jelent számukra, kevésbé a félelmet, átláthatatlanságot. A realitásérzék megszilárdulása tehát egy folyamat, így a Mikulás fogalmának változása is egy folyamat.

Egy felmérés szerint a 4 éves gyerekek 85 százaléka, a 6 éves gyerekek 65 százaléka, míg a 8 éves gyerekek csupán 13 százaléka hisz a Mikulásban. A felismerés szorosan összefügg azzal, hogy a kisiskoláskor az, amikor már a látszat és a realitás egyre jobban el tud különülni, képesek lesznek a gyerekek különbséget tenni mese és a valóság között. A realitásérzék fejlődésével a gyerek saját maga rántja le a leplet a Mikulásról és válik a szeretet és a jóság szimbólumává.

Makai Gábor
klinikai szakpszichológus