A meghitt beszélgetésekről

Gyakran vádoljuk napjaink világát azzal, hogy kiveszett belőle a közvetlenség, a meghittség, a család intim világa szertehullott benne. Elvesztek az emberi hangok, a személyes találkozások, ráérő beszélgetések. Panaszunkban az is megfogalmazódik, hogy bizony ezek nagyon jóleső emlékek azok számára akik megkaptuk még ezeket, valami jót engedünk ki a kezünkből. De panasz, siránkozás helyett miért nem teremtünk alkalmat ezekre a családi, baráti pillanatokra?

Nyilván az időhiány a legegyértelműbb válaszunk arra, miért nem beszélgetünk egymással eleget. A téli szobába húzódós időszak talán mégis ad mindanyiunknak egy szusszanásnyi lehetőséget arra, hogy újra beszélgessünk egymással, és főleg gyerekeinkkel, akik csak tőlünk kaphatják meg a szinte mindennél többet érő egymásra figyelő, beszélgetős, nevetgélős időt.

 Gyerekeinkre hangolva

Ami igazán nehézzé teszi a beszélgetéseket gyermekeinkkel, az az időzítés.

Soha egyetlen valóban életrevaló gyermek sem akkor akar velünk beszélgetni, amikor mi tervezve, vagy csak a pillanat varázsának engedve beszélgetni szeretnénk vele. A kezdeményezést át kell adnunk nekik, a gyermekek sokszor feltett kérdésekre nem szeretnek válaszolni, legfeljebb egy igennel, vagy nemmel, azonban a legváratlanabb helyzetekben kezd el belőlük ömleni a szó egy korábban feltett kérdésünkre. Ilyenkor soha ne engedjük el a lehetőséget – ha csak tehetjük – teljes figyelmünkkel forduljunk felé. Vagy ha nagyon alkalmatlannak tűnik a pillanat, figyelve rá magyarázzuk el neki, hogy most két percig még nem az övé a figyelmünk. Ha csak szó nélkül elengedjük fülünk mellett a mondanivalójukat, ha nem válaszolunk, nem reagálunk mondandójukra, akkor azt fogjuk észrevenni, hogy már nem akarnak nekünk mesélni.

Ha viszont figyelünk rájuk amikor ők akarják, ha a felnőttek beszélgetéseibe partnerként vonjuk be őket, ők is hozzászólhatnak, véleményt formálhatnak a dolgokról, figyelmünket bármikor megkaphatják, akkor egyre többször, egyre több mindennel fognak minket elhalmozni, és egyre többször figyelnek majd a mi mesélnivalóinkra is.

Beszélgetést csak beszédre figyeléssel tudunk elérni

A gyermekek különösen szeretnek „hallgatózni” akkor, amikor a felnőttek beszélgetnek egymással. Ilyenkor fontos dolgokat figyelnek meg a kommunikációról, az emberi kapcsolatokról. Ne hessegessük el őket, ne küldjük el ilyenkor őket, hacsak maga a téma nem rájuk tartozó vagy nagyon fajsúlyos. Hiszen mindannyiunk emlékeiben ott élnek a felnőttek sakkozás, strandolás, rokoni látogatás közben elhangzó beszélgetései, amiket gyerekként nem értettünk teljesen, de jó volt együtt kacagni velük, nézni a történetmesélések hatását a megdöbbenést, rajongást, csodálkozást a felnőttek szemében, és persze a válaszokat, a következő történeteket, az éjszakába nyúló beszélgetéseket. Mindannyiunk fejében őrződnek ilyen családi, baráti képek, kinek piskóta, kinek görögdinnye illat kapcsolódik mindezekhez. Jómagam unokatestvéremmel és testvéremmel a felnőttek lába alatt, az asztal alatt kuncogva, néha incselkedve füleltük ezeket a beszélgetéseket, jó visszagondolni nagyapám kalandos háborús történeteire, anyukám karaktereket is felidéző kabaréjelenetszerű előadásaira. Én sokat hallgattam a felnőtteket beszélgetni, ma is nagyon sokat beszélgetek mindenkivel, a gyerekeim is szinte mindent elmondanak nekem. Mindezt nem a csendre intés és a körülöttem folyó beszélgetések hiánya eredményezte. Beszélgetést csak beszédre figyeléssel tudunk elérni. A téli ünnepek, a benti meleg mindig jó alkalmat ad minderre.

Elég csak a régi fényképalbumokat levenni a polcról, vagy kinyitni a fotómappát a gépen és az emlékek áramlása kiváló lehetőséget ad a mindenkiben élő emlékek felidézésére egy jóízű beszélgetésre. Nincs gyermek, aki ne kucorodna oda kíváncsian fülelve ilyenkor, hogy vajon milyen volt ő, vagy a világ régebben.

Gáll Edina

logopédus