Egy kismama edzésnaplója – A szülés élmény

Túl vagyok a nagy napon. Meszületett a kisfiam! Két és fél órás villám sebességű szülés után végre kezemben tarthatom ezt a gyönyörű kis emberkét. Túlcsordul bennem a szeretet. Olyan apró és olyan tökéletes ici-pici emberke! Igazi csoda, hogy 9 hónap alatt bennem fejlődött ő, és most itt van!

Nagyon büszke vagyok magamra, hogy végig tudtam csinálni. Elszántan és higgadtan álltam a feladat előtt, és csupán a szülés bizonyos szakaszában hagyott el lélekjelenlétem, amit az orvosom elképesztően jól kezelt. Kihozta belőlem a szükséges rejtett tartalékokat… Ez pedig kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a legnehezebb pillanatokon túllendüljek. Örökké hálás leszek neki ezért.

Így visszatekintve úgy érzem, nagyon jól vettem ezt az óriási próbatételt. Volt izgalom, hiszen az utolsó pár hét az óriási pocakommal a tikkasztó melegben már csak kínlódás volt. Miközben nem tudtam, hogy mikor lesz a szülés és mi vár rám közben… Sokat segített, hogy az utolsó pár napban lelkileg nagyon fókuszáltan tekintettem a napok „túlélésére”, és mint egy sportoló a versenyre, úgy készültem a nagy megmérettetésre. Nagy szükség volt a lelki stabilitásra, mert kezdtem a végére elbizonytalanodni, hogy van-e bármi ráhatásom a dolgok menetére… Féltem, hogy a baba nem akar magától megszületni, féltem attól is, hogy a szülés alatt bepánikolok…

Amikor az ember úgy érzi, nem ő irányítja az eseményeket, jön a hit…

Túlhordtam pár nappal a babát, a 40. hét betöltése után aggódni kezdtem, hogy lesz-e lehetőségem természetes úton megszülni kisbabámat. Nagyon szurkoltam azon, hogy ne kelljen beavatkozni a dolgok természetes menetébe. Ugyanakkor úgy éreztem, én igazából mit sem tehetek ez ügyben. Pedig igen!

Az utolsó pár napban némi külső segítség hatására elkezdtem meditálni. Komolyan! Gyertyát gyújtottam, és gondolatban megpróbáltam kapcsolatot teremteni a kisbabámmal, és egyeztetni vele a szülés-születés menetét. Gondolatban végigvettük, mekkora feladat előtt állunk, ami során együtt kell majd működnünk. Kértem, hogy induljon neki a nehéz feladatnak, hisz már várjuk. Ki hiszi, ki nem, a baba 3 napi tudatos ráhangolódás után útra kelt. Kezdődtek a fájások, és természetes módon, beavatkozás nélkül beindult a szülés.

Maga a szülés – annak ellenére, hogy második babáról volt szó – számomra nagyon fájdalmas volt. Az viszont előnyt jelentett, hogy így másodjára gyorsan, mindennel együtt két és fél óra alatt túl voltam rajta. A koncentrált fájdalom azonban nagyon megviselt. Fizikálisan és lelkileg is. Ami erőt adott, az a kisbaba meleg, puha kis teste, ahogy magamhoz szoríthattam, az illata, ahogy beszippantottam, a békés arcocskája, ahogy rátekintettem. Ez feledtetni tudta velem azt a gyengeséget és fizikai fájdalmat, amit még napokig, sőt hetekig éreztem a szülés után.

Fizikálisan: Beletelt pár órába, amire talpra tudtam állni. Iszonyúan fájt a gáti sebem és az aranyerem, alig tudtam ülni és állni. Fiziológiai szükségleteimmel is gondban voltam… Ezek a problémák kb. 3-4 napig igen intenzíven jelentkeztek. Nagyon véreztem – ez még kb. 2 hétig tartott a szülés után. Tartásom megrogyott – mivel eltűnt a hasam, újra ki kellett alakítanom a testem egyensúlyi helyzetét. A hasam teljesen összeesett, bőröm megereszkedve lógott, vállam előre esett, hátam begörnyedt, fejem előre lógatva tartottam, nyakamat behúztam. Ha feküdtem, csak oldalt volt kényelmes, de a pozíciót így is hamar változtatnom kellett, mert nyomott, zsibbadt a terhelt felület. Ha ültem, csak oldalt, fél fenéken tudtam tartani magam, ebből is nagyon keveset bírtam. Állva nagyon éreztem a nyomást a medencém és a gáti rész területére, ezért pár perc után muszáj volt leülnöm, lefeküdnöm. Sétálva kicsit jobb volt a helyzet, akkor úgy éreztem, a súlyom nem egy pontra nehezedik. Sétálni kb. 10–20 lépést tudtam. A kórházi folyosó végéig eljutni már komoly kihívást jelentett. Emelni egyáltalán nem tudtam, még a babát is csak pár percig tartottam állva a kezemben. A mellem a tejelválaszás megindulásával fájni kezdett.

A szülés fizikai igénybevétele illetve a lábadozás folyamatos fájdalmai és a sok fekvés következtében teljesen legyengültem. 

Ehhez párosult a kialvatlanság ami a 24 órás szolgálat megkezdésének következménye. Ennek a fizikai „összetörtségnek”, a durva része 5 napig, a mérsékelt része kb. 2 hétig tartott.

Lelkileg

A szülésélményem szélsőséges gondolatokat hozott ki belőlem… Egyrészt lenyűgözött a születés csodája, szinte euforikus öröm áradt bennem szét, hogy ezt átélhettem. A „teljesítmény” pedig, hogy saját erőből hozhattam világra a babámat, a győzelem érzésével töltött el. Másrészt, tapasztalva saját testi korlátaimat és a fájdalmat, amivel meg kellett küzdenem, elkerülhetetlenül ott dúlt bennem az élet mulandóságának érzése is. A kezemben tartottam egy szinte magatehetetlen kisbabát, aki minden tekintetben teljesen tőlem függött, miközben én magam is iszonyúan törékenynek és gyengének éreztem magam. Ijesztő volt azt tudni, hogy saját létem, és a baba léte összefonódik, mindkettőnkért kell majd most „dolgoznom”.

Egy kimerült anyuka voltam, akinek muszáj volt erőt vennie magán, félretennie testi-lelki küzdelmeit és anélkül hogy mérlegelné a múltat és a jövőt, egyszerűen csak tenni a feladatát a JELENBEN. Megszólalt a belső hang: „Majd ráérsz feldolgozni az eseményeket, amikor lesz arra idő, mód és lehetőség. Vedd most észre, hogy nem csak rólad szól a történet: táplálnod és gondoznod kell egy apró emberkét, és fel kell készülnöd arra, hogy vár otthon egy másik energiát és figyelmet igénylő gyermek is. Szedd össze magad!”

És ekkor újra felerősödött bennem a sportolói spiritusz: a küzdés, a koncentrálás, a kitartás, a nyugalom, a türelem és a célorientáció. Elkezdtem magamban a helyreállítás folyamatát, az apró lépések művészetével.

További információ: www.tuttifitti.hu

Csoba Ildikó
testnevelő