Férfiak iskolája – 14.lecke: Hol éljük meg érzelmeinket?

A mai kornak megfelelően mobiltelefonon követjük ismerőseink, barátaink és a nagyvilág történéseit. A kezünkben tartunk egy ablakot a világra és észre sem vesszük, hogy elfelejtünk ránézni arra, akit szeretünk. Barátaink arcát szinte csak a közösségi oldalakon közzétett fényképeken keresztül látjuk, ha egyáltalán megosztja velünk.

Virtuális az egész világ

A baráti összejövetelek, randik szinte már csak a Viber, Fb, Twitter, Skype és egyéb multifunkcionálisan virtuális plattformokon valósulnak meg. Mosolygunk ugyan ott is, de kizárólag virtuálisan smiley fejekkel, de eközben a monitor előtt gubbasztva szinte beleég arcunkba a szánk sarkában lekonyuló ránc.

Van, aki a közösségi portálokon nyíltan veszik össze férjével. Szinte a válás is lezajlik már a képek alatti kommenteken keresztül. Két külön szobában ugyanazon házban ülve osztják meg barátaikkal érzelmeiket és közben osztják egymást is szinte arcpirongatóan nyíltan az interneten keresztül. Ha akarja az ember, ha nem olvassa ezt és szinte úgy érezheti, hogy otthonából hirtelen egy másik család belső magánvitájába csöppen úgy, hogy csak ártatlan esti lefekvés előtti bambulását végzi a közösségi oldalon.

Vajon jó ez így?

Tényleg feltétlenül muszáj ott élni életünket, ahol kiszámíthatatlan, hogy a sok ismerősből éppen ki olvassa? Vajon valóban szükség van a barátok megerősítésére vitánkhoz? Nem kellene inkább önmagunkban bízva a négy fal közé „szorítani” bánatunkat és családi ügyeinket?

Ki tudja.

Ki így, ki úgy kezeli bánatát. Ki a hűtőbe bújva csillapítja szeretet és egyéb éhségét, ki pedig kiírja magából, akár kéretlenül is a Facebookra.

Viszonyaink hálója

A virtuális kapcsolatrendszer szinte egy kerek egész hálót sző körénk és mikor fellépünk ezekre az oldalakra úgy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül. Kapjuk a like-okat, ami akár fel is dobhatja napjainkat, de ha felemeljünk fejünket és tekintetünket elvesszük a képernyőről egy üres sötét szobában ülünk egyedül.

Sokan igyekszenek ebből az üres szobából új kapcsolatokat teremtve pont az internet előnyeit kihasználva, kilépni és a valóéletben találni ezáltal barátokat. De vajon képesek az üres kongó szobából, pizsomanadrágból kiugrani és megmutatni valódi énjüket? Vagy elkényelmesedve a profiljuk mögé bújva bátran beszélnek, aztán szinte a napfényt sem bíró kis szűktekintetű netvakondokként ki sem tudják dugni orrukat a friss levegőre?

Virtuális vagy valódi veszély?

A veszélye az elszigetelődésnek óriási. És óriási az Y generáció eképpen történő felnövésének is. Ha mi a 70-80 évek szülöttei nem figyelünk oda, 2000-es évben született gyerekeink nem fogják tudni mi az a grund, mi az a valódi barátság, mik azok az érzelmi megnyilvánulások, amiket valódi arcokról és nem smiley-k közvetítésével olvashatnak le. Persze kell a korral haladni, de vajon hogyan lehet tartani az egyensúlyt? Hogyan lehet a korral haladni is, de közben a bőrünkön érezni a szeretetet?

A kapcsolatok fontosak

Manapság nagyon gyakori, hogy egy hozzánk közelálló barát vagy éppen családtagunk külföldre megy dolgozni vagy talán az életét is ott tervezi tovább élni. Ilyenkor nem marad más lehetőség csak a virtuális kapcsolattartás. Fontosak ezek a kapcsolatok és fontos, hogy megőrizzük a kontaktálási lehetőséget szeretteinkkel, de nem pótolhatja az ölelést, a mosoly arcon történő felívelésének látványát és nem pótolhatja azt az érintést, amit a bőrünk érzünk.

Utolsó mohikánok

Talán a mi korosztályunk az utolsó mohikán a virtualitás térhódításában, akik még tudjuk milyen volt mikor még azt sem tudtuk mi az a chat, mi az a lájkolás és mi az a Toldacuccot. Számunkra az IRC (szerző megjegyzése: Internet Relay Chat: az első chat volt, amivel az egyetemista tanulócsoportok az egyetemi hálózatokon keresztül tudtak kommunikálni egymással) volt az áttörés a kommunikációban és ezután szinte fel sem tudtuk fogni, hogy a dos-on kívül lesz majd egy „ablakok”-al teli világ, amit ma már a gyerekek csak angolul tudnak és szinte nem is tudják miért is lett ez a Windows neve. Mi még tudjuk az ölelés fontosságát és talán a két világ között lebegve érezzük mindkettő fontosságát, illetve azt, hogy az egyensúly megtartása létfontosságú.

Talán szokatlan a Férfiak iskolája cikksorozatban egy nem közvetlenül férfiaknak szóló írás, de tulajdonképpen fentiek szorosan kapcsolódnak előző cikkeinkben feszegetett témákhoz. Azaz mi az, ami egy nőnek, egy embernek kell. Mi az, ami többé teszi a kapcsolatokat, mi az, amitől úgy érezzük szeretve vagyunk. Az nem más, mint a szeretet testközelből való érzése. Gépek, monitorok, billentyűkön írt szavak nélkül, csak pőrén a szeretett lény előtt állva egy mosoly, egy csók, egy ölelés által kimutatva.

Kedves Olvasó!

Ha úgy érzi, hogy nem ért egyet, vagy nagyon is egyetért, kérjük ossza meg velünk és írjon a jól bevált Lelkitárs Postaládánkba a lelkitars.postalada@gmail.com címre, ahol továbbra is várjuk leveleiket, melyekből néhány véleményt megosztunk majd az olvasókkal.

Juhász-Nagy Mónika

rekreációs szakember