Utánozás, majomszokás?

A megfigyeléses tanulás, az utánzás az emberiség csodafegyvere. Képtelenek lennénk bonyolult világunkban akár egy napot is túlélni, ha nem lenne meg az a képességünk, hogy hatékonyan leutánozzuk mások viselkedését, ezáltal bővítve tudástárunkat. De hát a majmok is utánoznak, nem? 

A nagymamánál, férjem édesanyjánál töltöttünk egy hétvégét. Látogatóba vártak egy visszavonultan élő nagynénit, akivel még sosem találkoztam. Az idős hölgy szürke kosztümben érkezett, még útba ejtette a város temetőit, mielőtt betoppant volna. Szigorú arcán enyhe mosoly jelent meg a kétéves Sári felbukkanásakor, majd újra kiült rá az alapvonásnak tűnő rosszalló kifejezés. Sári, bár cserfes kislány, idegenekkel visszafogottabb, nem is tudott magával mit kezdeni, csak bújt mögénk. Nagymamája – a feszültséget oldandó – felajánlotta, hogy simogassa meg a cicát. Kivonultunk a verandára a macskához, aki pár pillanatig Sári nagy örömére hagyta is magát simogatni, de aztán szokása szerint felpattant, és felhúzott orral távozott. Szende kislányunk egészen addig meg sem mukkant, de itt már elfelejtette félénkségét, térdére csapott, elhúzta a száját, és indulatosan megszólalt: Bacca meg!

Éppen ilyen mozdulatokat tettem pár nappal korábban, mikor melegítés előtt leugrott a spenót a konyhapultról, megszüntetve ezzel önmagát, mint ebédünket. Hogy ekkor mit mondtam, az maradjon az én titkom. Az idős hölgy arca Sári mondatára megrándult, sürgősre vette távozását, és nem szeretném tudni a véleményét a pesti menyről, aki lám ilyen szépen neveli a gyerekeit.

A gyerek egészen más stratégiát követ, mint a csimpánz

A megfigyeléses tanulás, az utánzás az emberiség csodafegyvere. Képtelenek lennénk bonyolult világunkban akár egy napot is túlélni, ha nem lenne meg az a képességünk, hogy hatékonyan leutánozzuk mások viselkedését, ezáltal bővítve tudástárunkat. De hát a majmok is utánoznak, nem?

Igen, talán, de egészen másképp, mint a gyerekek, vagy mi, felnőttek, ha egy új viselkedést akarunk megtanulni. Több kutatást végeztek annak megállapítására, hogy a csimpánzok és az emberek miként veszik át fajtársaik viselkedését, hogyan sajátítják el a teendőket megfigyelés útján. A gyerekek egészen más stratégiát követnek, mint a csimpánzok. Ha egy két és féléves kisbabának egy felnőtt megmutatja, hogyan tud hozzájutni egy számára érdekes tárgyhoz, a kisgyerek ugyanazt a mozdulatsort csinálja végig, amit a felnőttől látott. A csimpánzok nem utánozzák emberi modelljük mozdulatait, hanem inkább azt jegyzik meg, hol kell keresni a jutalmat, és azután próba-szerencse alapon addig-addig ügyeskednek, míg ők is hozzájutnak valahogy. Ha például a kísérletben a jutalmat egy csőből kellett előkotorni annak kettétörésével, akkor a gyerekek pont úgy tettek, ahogy a felnőtt kísérletvezetőtől látták – a csimpánzok viszont összevissza ütötték-verték a csövet, addig, míg az valahogy eltört.

Egészen szembeszökő a különbség akkor, ha az utánzandó mozdulatsor nem vezet látványos eredményre. Ha a felnőtt modell csak megpróbál kinyitni valamit, amiben jutalom van, de nem sikerül neki, így a kívánatos tárgy nem kerül elő – a gyerekek akkor is ugyanúgy utánozzák a mozdulatait. Nem így a csimpánzok. Őket a látható jutalom nélkül teljesen hidegen hagyja a felnőtt viselkedése, nem utánozzák, még ahhoz a tárgyhoz sem nyúlnak hozzá, amivel foglalatoskodott. Az ellentétes helyzetben pedig ennek fordítottja történik. Ha minden előzmény nélkül látható – az előző kísérletet példaként véve – egy kettétört cső, és benne egy vonzó jutalom, akkor a gyerekek, hiába látták, hogy mi lehet a csőben, mégsem foglalkoznak vele, mikor szabadon játszhatnak a szoba tárgyaival. A csimpánzok viszont megjegyzik a dolgot, és ismét addig ügyeskednek, míg sikerül előkeríteniük a jutalmat.

  • A gyerek a célokra is következtet

A csimpánzok és a gyerekek egészen másra koncentrálnak egy viselkedés megfigyelésekor. A gyerekek alaposan tanulmányozzák, majd később utánozzák a látott viselkedéseket, és már megfigyelés közben következtetnek a cselekvő céljaira is. A csimpánzokat nem köti le a viselkedés pontos megfigyelése, hanem inkább a használt tárgyakról tanulnak, a kézzel-manccsal fogható eredményekre fókuszálnak. Látható, hogy mindkét tanulási stratégiának megvan a maga haszna, hiszen az egyik helyzetben a gyerekek voltak eredménytelenek, míg a csimpánzok hozzájutottak a jutalmukhoz, a másikban pedig fordítva. Voltak kutatók, akik arra gondoltak, hogy igazából a csimpánzok tanulási stratégiája hatékonyabb, mert ők a tárgyak tulajdonságairól szereztek ismereteket, jobban megismerték a világot, míg a gyerekek csak vakon utánoztak. Ez azért erős állítás volt, tekintve, hogy a gyerekek mégiscsak többre viszik a tanulás terén, mint a csimpánzok.

A gyerekek ugyanis messze nem vakon utánoznak, hanem már a megnézett cselekvés során értelmezik a helyzetet. Megfigyelik a viselkedést, szándékokra, célokra következtetnek, és a valóság korlátait is figyelembe veszik, azaz arra is gondolnak, hogy miért hatékony egyik vagy másik viselkedés. Eszerint másolják, vagy éppen nem másolják le azt, amit másoktól láttak. Ezt úgy nevezik, hogy belátásos vagy racionális utánzás, és magyar kutatók (Gergely György és Király Ildikó) dolgozták ki ötletes kísérleti bebizonyítását. Ez egy újabb adalék ahhoz, hogy már egész kicsiként mennyire okosak a gyerekeink.

A kísérletet 14 hónapos gyerekekkel végezték. Szokás szerint egy asztal volt középen, a babával (mert 14 hónaposan még inkább babáról van szó) szemben, az asztal másik oldalán ült a felnőtt modell. Az asztalon volt egy lámpa, akkor világított, ha a búráját megnyomták. Ez tíz éve még elég ritka volt, a babák feltételezhetően még nem láttak hasonló elven működő lámpát. A vizsgálat kezdetekor a felnőtt látványosan fázni kezdett. Kedves segítőjétől kapott egy takarót, amibe beburkolózott. Az egyik esetben a kezével szorította magára a takarót, így nem volt szabad keze felkapcsolni a lámpát. A másik helyzetben beburkolózott a takaróba, de kezeit jól láthatóan letette az asztalra. Ezek után mindkét helyzetben lehajolt, és homlokával megnyomta a lámpabúrát, mire az világítani kezdett. A babákat egy hét múlva hívták vissza a laborba, és odaadták nekik a lámpát. (Itt tennék egy kis kitérőt, hogy elmerengjünk a közben eltelt egy héten. 14 hónapos babák vettek részt a kísérletben, az eltelt egy hét számukra annyi idő volt, mintha nekem, időarányosan, hét hónap múlva kellene visszamennem. Vajon több mint fél év elteltével emlékeznék-e arra, hogy egy általam sosem látott tárggyal mit is kell kezdenem?)

Visszakanyarodva a kísérlet eredményéhez: azoknak a gyerekeknek, akik az első esetet látták, ahol a modell keze foglalt volt, csupán 21 százaléka utánozta a látott „bólintásos” viselkedést, a többiek mind kézzel kapcsolták fel a lámpát. Azok a babák, akik azt látták, hogy a modell keze szabad, mégis a fejével kapcsolja fel a lámpát, 69 százalékban utánozták a modell viselkedését.

Miért?

Minden valószínűség szerint azért, mert miközben látták ezt a helyzetet, nemcsak passzívan megfigyeltek, hanem okoskodtak is közben. Mikor a modell keze foglalt volt, arra következtettek, hogy fel szeretné kapcsolni a lámpát (szándék a cél elérésére), de mivel nincs szabad keze, kénytelen ezt a homlokával megtenni. A babák kezét semmi sem akadályozta a mozgásban, ezért felesleges lett volna a bonyolult bólintó mozdulatot elvégezniük a lámpa felkapcsolásához – odanyúltak és felkapcsolták. Abban az esetben azonban, mikor a modell keze szabad volt, mégis a fejével kapcsolta fel a lámpát, a babák arra jutottak, hogy valami általuk ismeretlen ok miatt ez így helyes, ebben a szobában ezt a lámpát minden jel szerint fejjel kell felkapcsolni. Így a nagy részük ezt is tette, szépen rábólintott a lámpára. Hozzá kell tenni azt is, hogy később ezek a gyerekek is felkapcsolták kézzel a lámpát, tehát a kézenfekvő megoldásra is rájöttek (azaz ugyanúgy tanultak a tárgy tulajdonságáról is, mint a csimpánzok), kapásból viszont a modellt utánozták.

A belátásos utánzás: hatékony tanulási forma

A gyerekek és felnőttek világában ez a belátásos utánzás nagyon hatékony tanulási forma. Társadalmunk és bonyolult tárgyi világunk helyzeteiben nehezen boldogulnánk, ha nem következtetnénk ki a cselekvő szándékait, és nem utánoznánk őt sok esetben akkor is, ha nem vagyunk tisztában az okokkal. Miért kell papírzsebkendőt használni, ahelyett, hogy a ruhánkba, a fotelba vagy anyánk szoknyájába törölnénk az orrunkat? Miért kell kezet mosni, mikor nagyon éhesek vagyunk, és már elérhető közelségben van az étel? Miért kell újraindítani a számítógépet, mikor lefagy? Miért a távirányítót és nem a tévéképernyőt kell nyomkodnunk ahhoz, hogy hozzájussunk Nils Holgersson mai kalandjaihoz? Némelyikre tudjuk a választ, némelyikre nehéz lenne helytálló technikai magyarázatot adnunk, mégis így csináljuk, ahogy a mamánktól láttuk, ahogy szoktuk. Megtanuljuk és másoljuk a helyénvalónak tűnő viselkedéseket, és gyerekként kivételes tehetségek vagyunk ebben. Néha persze tévedünk.

Sári is azt gondolta, hogy okosan fejezi ki frusztrációját, úgy, ahogy jó édesanyjától látta. Számára egy következő lecke lesz, hogy idős, ismeretlen nőrokonok előtt bizonyos módon nem illik viselkedni. Számomra a következő lecke, hogy a gyerekeim előtt mit (ne) engedjek meg magamnak, még ha oda is van az aznapi ebédünk…

Szalay Ágnes

(A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2014. 2. számában)