Nincs olyan nagyszülő, aki ne lenne boldog és büszke arra, hogy cseperedő unokájának napról napra gazdagodik a szókincse. Az azonban a többségüket vagy meghökkenti, vagy felháborítja amikor a 3–6 éves csemete szókészletében egyik napról a másikra megjelennek az illetlen szavak.
Hol a határ?
A gyerekek szellemi érésének folyamatait és személyiségfejlődésének állomásait, életkori jellemzőit ismerő pszichológusok szerint a csúnya szavakkal a kisgyerekek nem csak azért hozakodnak elő, mert azok az újdonság erejével hatnak rájuk, hanem azért is, mert nagyon hamar érzékelik: olyan „eszköz” került a birtokukba, amivel rákényszeríthetik nem csak a szüleiket, hanem akár nagyszüleiket is, hogy csak rájuk figyeljenek, velük foglalkozzanak.
Ezért is tanácsolják a szakemberek az egészen kicsik, a 3–4 évesek esetében az unokájuk életében csak alkalmi szereplőként jelen lévő nagyszülőknek, hogy óvakodjanak a hallottak túlreagálásától, vagyis a látványos felháborodástól, a dühös kioktatástól. Nem csak azért, mert a kisebbek még nincsenek tisztában az általuk mondogatott, gyakran nyomdafestéket sem tűrő szavak jelentésével, hanem azért is, mert ha a „beszólások” hatástalanok maradnak, vagyis a „közönség” reakciója elmarad, a gyerekek előbb-utóbb megunják, és maguktól hagynak fel az efféle „nyelvgyakorlással”.
Gyereke válogatja?
Persze ez nem megy egyik napról a másikra, vagyis nem kis önfegyelemre van szüksége a nagyszülőnek, hogy „alkalmi süketként” viselkedjen, és azzal is számolnia kell, hogy ez a taktika nem minden kicsinél válik be. Előfordulhat, hogy a hallgatás, némelyik számára „jóváhagyásnak” vagy éppen cinkosságnak tűnhet, így csúnya beszéde akár parttalanná is válhat, a gátlástalanságig fokozódhat.
A pszichológusok szerint ezen a ponton a nagyszülőnek már igenis hangot kell adnia az ellenérzésének. Indulatkitörés nélkül, határozottan fel kell szólítani a gyerkőcöt, hogy kímélje meg a környezetét a „műsorától”. Amennyiben a szigorú rendreutasítás sem hat, még olyan „kényszerintézkedéseket” is be lehet vezetni, mint például a trágár szó elhangzása utáni „társalgási szünet”, vagy akár a közös játék megtagadása.
A szigorú fellépést még a liberálisabb mikrocsaládban cseperedő kisebb-nagyobb unokáiknál sem mellőzhetik, odázhatják el az „ősök”, ha a csemete szidalmazó, trágár szavakat használ például a testvérével, játszótársával, vagy akár egy felnőtt családtaggal szemben, tegye bár hírtelen támadt haragjában, sértettsége, csalódottsága okán. Ilyenkor az érzelmeire kell hatni, el kell mondani: a szavai nem csak csúnyák, hanem sértőek is, ezért rossz, bántó érzést keltenek abban, akivel szemben használja azokat.
A közös „cselekvési terv” fontossága
Az unoka szalonképtelen beszédével szembeni pedagógiai stratégia megválasztását illetően a nagyszülők nem csak azért vannak nehéz helyzetben, mert a tiltást, a büntetést nem szívesen alkalmazzák – féltve az unoka-nagyi kapcsolat bensőségességét –, hanem azért is, mert nem függetleníthetik magunkat attól, hogyan viszonyul a szülő a csemetéje illetlen beszédéhez, ahhoz, ha a szalonképtelen szavakat úton-útfélen ismételgeti.
Az efféle beszéd nagyszülői kezelésében (is) ajánlatos tehát szem előtt tartani a szülők „módszereit”. Ha ők e tekintetben szigorúak és következetesek, bármilyen nehezére is esik a nagyinak, ő is legyen az! Ez azért is fontos, mert a kisgyerek csak egységes szabályok és elvárások mentén tud lelkileg, szellemileg kiegyensúlyozottan fejlődni (pl. különbséget tenni jó és rossz, helyes és helytelen, illő és illetlen között), és azért is, mert a túlzott nagyszülői engedékenység akár szembe is fordíthatja az unokát az őt gyakran megrendszabályozni kénytelen szüleivel.
T. Puskás Ildikó
