Vízfóbia vagy csak félelem?

A szülők gyakran mesélik nekem, hogy a gyerekük vízfóbiás… Ilyenkor mindig felmerül bennem az a kérdés, hogy miből gondolják mindezt. Az esetek többségében a szülők nem adekvát módon használnak különböző pszichológiai fogalmakat, ami által komoly félreértések alakulhatnak ki.

Pszichológusként úgy látom, hogy egyre többet és egyre gyakrabban használnak laikusok olyan fogalmakat, amelyek jól hangzanak de az esetek többségében helytelenül, inadekvát módon használják: ilyen a vízfóbia is.

A miértre a válasz egyrészt az, hogy hangzatos szavakkal ki tudunk tűnni, a mi megítélésünk egy közösségben pozitívabb, így az önértékelésünk is nő. A másik felvetendő tényező és valós jelenség, amikor a szülő szembesül egy problémával – akár, hogy a gyermeke viszolyog a víztől –, majd pánikszerűen diagnosztizálja a gyereket. A gyakorlatban ez úgy történik, hogy a szülő saját félelmét generálja, vagyis belepörgeti magát a jelenségbe, tehetetlenséget él meg. Mindennek az a következménye, hogy leülnek a számítógép elé és „kiokosítják” magukat az internet segítségével. Így jutnak el ahhoz a diagnózishoz, hogy vízfóbia. Természetesen az a szó, hogy vízfóbia már önmagában félelmetes. Ráadásul, ha a gyerekünkről van szó, akkor a helyzet még kilátástalanabb. Pszichológiai értelemben, azonban van megoldás legyen az valóban fóbia, vagy csak intenzív félelem.

A félelem „nagy úr”

Minden ember fél, nincs olyan ember, aki ne élte volna már meg a félelem, a rettegés valamely formáját. Intenzitásában vagy hosszában lehetnek eltérések, sőt bizonyos fok után már szorongásról is beszélünk. A kérdés tehát jogos, hogy mikortól szorongás a félelem, egyáltalán ki és hogyan dönti el mindezt.

Vegyük azt a példát, maradva a víznél, hogy egy gyerek elkezd viszolyogni, amikor nyáron a családi nyaraláson be kéne menni a Balatonba. Eddig nem volt probléma, noha nem tudott úszni, azonban most valami miatt tartózkodik. A gyermek tipeg topog a parton, azt mondja, hogy ő inkább homokozna a társaival stb. Minél többet és határozottabban mondja a szülő, hogy nem, nincs homokozás, annál intenzívebbé tud válni a gyerek félelme. Egyre jobban kezd az anya mögé elbújni, sír, láthatólag valami zavarja.

A hiba az, ha a szülő „beparancsolja” a gyerekét a vízbe, legyen az a Balaton vagy akár egy mély medence.

Természetesen nem feltétlenül kell mély víznek lenni ahhoz, hogy egy gyerek megtorpanjon. A kulcsszó a megtorpanás, a félelem. A fenti példából kiemelném azt, amely valós esetet beszélt el, miszerint a gyerek nem tudott úszni, de eddig nem okozott számára nehézséget a sekély vízben történő játszadozás, valamint fontos információ, hogy a gyerek azt a párbeszédet csípte el tévénézés közben a szüleitől: „nézd milyen felelőtlen az anyuka, nem figyelt oda és majdnem megfulladt a Velencei-tóban…”

Az egybeesés bizony a gyerek félelmét felerősítette, összekötötte saját, eleve meglévő félelmeit a tévében látott tragédiával. Érdemes hangsúlyozni, hogy ő egy olyan gyerek, aki nem tud úszni, és nem érzi magát biztonságban egyedül. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a gyerek megtanul járni, elkezdi explorálni egyedül a világot. Sokáig kell az anya jelenléte, kell az anya, mint biztonságot nyújtó bázis. A víztől való kezdeti félelem természetes, sőt minden gyerek megéli. Minél korábban kerül víz közelébe valaki, minél hamarabb tapasztalja meg, hogy a víz nem veszélyes, annál kisebb az esélye annak,hogy a gyerek megtorpanjon, intenzív félelmet éljen meg.

Víziszony, ami túlmutat a reális félelmen

A kisgyermekek, ahogy a felnőttek, szintén sok mindentől szoronganak, néha reális és néha irreális területeket választhatnak ki szorongásuk tárgyául. A víztől való félelem valahol a kettő között helyezkedik el, hiszen mély vízben az úszni még nem tudó gyermek valóban elsüllyedhet, és akár meg is fulladhat – a fenti esetpélda is ezt illusztrálja –, de a víz érintésétől való félelem irreális.

A továbbiakban abban lehet különbséget tenni, hogy csak óvatosabbá vált-e, és csak húzódozik a hasonló szituációktól, vagy a szorongásos reakciója olyan erős, hogy remegés, verejtékezés, sikoltozás kíséri.

Az utóbbi már fóbiás tünetnek tekinthető, amelyben pánikreakció kíséri a vízhez való közeledést. Ekkor érdemes szakemberhez fordulni, hogy kiderítse a szorongás okát.

A vízfóbia alapját gyakran szociális fóbia képezi, ami azt jelenti, hogy a személy (felnőtt vagy nagyobb gyermek) igyekszik kerülni azokat a helyzeteket, ahol más emberek láthatják, mert attól fél, hogy az adott helyzetben szégyen vagy megaláztatás éri. Ekkor az elkerülő magatartás miatt beszűkülnek azok a helyek, ahol biztonságban érezheti magát. Ilyen tünetekkel rendelkező gyermekeknél gyakran találunk túlságosan kritikus szülőket, akik sokszor mondanak negatív véleményt mindenkiről. Kamaszkorban éppen ezért nem meglepő, ha a strand és az uszoda felkerül a kerülendő helyek listájára.

Makai Gábor
klinikai szakpszichológus