A serdülőkori iskolafóbia

Egyes serdülők szinte belebetegednek, amikor eluralkodik rajtuk a félelem, ha arra gondolnak, hogy iskolába kell menniük…

A már-már irtózásba hajló, fokozódó szorongás – depressziótól kísérve – iskolafóbiáig vezethet. Minthogy ez a pszichés probléma napjainkban növekvő gyakorisággal fordul elő, rendkívül fontos, hogy időben felismerjük a kiváltó okokat, vagy alkalmazni tudjuk a megfelelő orvoslási módokat.

Nemzetközi és hazai kutatási adatok tanúsága szerint a tizenéves korban előforduló iskolafóbiás esetek száma nem csökken. Az ebből a korosztályból pszichológushoz fordulók aránya e probléma miatt akár a 15%-ot is elérheti. Míg évtizedekkel ezelőtt ez a fajta szorongásos állapot főleg az iskolás korba lépőket érintette, addig napjainkban a leggyakrabban a serdülőkorban fordul elő. A pszichés bántalom fő oka abban áll, hogy az érintett tizenévesek életében az iskola félelmet keltő, központi helyet foglal el, és az iskolába járással összefüggő nehézségeknek, konfliktusoknak ők túlzott jelentőséget tulajdonítanak. Nem kielégítő tanulmányi eredmények, valós, vagy csak annak hitt összeütközések a tanárokkal, osztálytársakkal – vagy a vonakodás miatt a szülőkkel – olyan fokú félelmet, szorongást válthatnak ki, melyek akár az iskolába menés teljes megtagadásához is vezethetnek.

Milyen formában jelentkezhet a baj?

E beteges félelmek gyakori fajtája a közösségben való tanuláshoz kötődő fóbia, mely akár olyan formában is megnyilvánulhat, hogy a tanuló az osztályteremben való számonkéréskor teljesen „leblokkol”. Ehhez kapcsolódhat a kudarcélménytől való erős félelem kifejeződése is, amikor a serdülő nehezen sajátítja el az iskolai tananyagot, mert nem tud koncentrálni mások jelenlétében.

Másfelől ezek a tanulók gyakran túlzottan eredmény-központúak, és túl nagy energiát fektetnek a siker elérésébe, általában szociális és/vagy szülői nyomás alatt. Sikertelenség esetén nagyon hevesen és korán reagálnak, ami szintén oka lehet a későbbi pszichés problémáknak.

Azután vannak az iskolafóbiának olyan formái, melyek a másokkal való kapcsolattartás nehézségeiben mutatkoznak meg. Az ettől szenvedő serdülőket sokszor megfélemlíti maga az iskolai közösség, az ott átélt kisebb-nagyobb traumák sokasága. A bajok orvoslásában kulcsszerepet tölt be az okok azonosítása, és a pszichológus/pszichiáter szakemberek iránymutatása.

A célzott törődés javíthat a helyzeten

Napjainkban a terápiás csoportokban, szakmai, szülői közösségekben már sokkal jobban ismerik az iskolafóbia fogalmát, mint korábban. A szakemberek és a laikusok is tudják, hogy ez esetben nem lusta, kimaradó/lemorzsolódó gyerekekről van szó, akik nem akarnak iskolába járni, hanem olyanokról, akik szorongásos, depresszív állapotuk miatt nem tudnak beilleszkedni a közösségbe. A probléma abban is gyökerezhet, hogy ők nem találnak rá arra a helyre, ahol megfelelően törődnének az iskolába járással összefüggő, lelki bajaikkal. De ha mégis eljutnak gyermekpszichológiai-pszichiátriai rendelőbe, vagy ifjúságpszichiátriai szakrendelésre, lehet, hogy az igény a gyógyításra későn jelentkezik, amikor már állandósul a fóbia. Márpedig a szülőnek, nevelőnek már az első jelekre figyelnie kellene, és szakember segítségével késedelem nélkül megelőznie a nagyobb bajt.

Ilyen jelek lehetnek: kedély- és magatartásbeli változások, közöny a korábban kedvelt tevékenységek/tantárgyak iránt, magába fordulás/elvonulás a külvilágtól, alvászavarok, tisztázatlan késések, hiányzások az iskolából. Előfordulhat sajnos a menekvés is a „bátorságot adó” szerekhez (cigaretta, alkohol, gyógyszerek, esetleg kábítószer), mivel a serdülő olykor szégyelli azt mondani, hogy „nem tudok iskolába menni, mert félek”. Ezért elsődlegesen a szülőnek, nevelőnek kell erőt adnia az iskolai élethez az elzárkózás, vagy a tiltott szerek helyett. A fóbiától való szenvedésnek ezek a kifejeződései nem egyik napról a másikra jelennek meg, hanem lassan, fokozatosan alakulnak ki, és az előzetes, vagy vele járó depresszió gyakran elfedi őket.

Változtassunk-e az iskola keretei közt történő tanulási formán?

A szakemberek általában nem javasolják a szülőknek, hogy iskolafóbia esetén vegyék ki a tanintézményből serdülő gyermeküket, és magánúton, vagy levelező tagozaton taníttassák. A későbbiekben ugyanis nagyon nehéz a visszatérés a normális oktatási életbe. Sokkal célravezetőbbek az egyénre szabott iskolai módszerek, amikor a tanár azokra a tantárgyakra alapoz, melyekből a tanulónak nincsenek nehézségei, és eloszlathatja a gyermek félelmeit más területeken is. Ha mégis sikertelen a próbálkozás, a szülők megkísérelhetik, hogy másik iskolába adják gyermeküket. A cél a kapcsolattartás, akár egy másik iskolával is, annak érdekében, hogy ne folyjon közösségen kívül a tanulás.

Galenus