"Rosszul eszik a gyerek…"

Mit tegyünk, ha “rosszevő” gyerekkel áldott meg minket a sors, aki általában keveset eszik, válogat, és nem akar enni mást, mint a kedvenc ételeit? Hiszen ez örökös konfrontációt, harcot jelent minden étkezésnél, és sokszor úgy érezzük, nincs remény a győzelemre. De mégis, hogyan kerülhetünk ki ebből a zsákutcából? Az alábbiakban igyekszünk néhány jó tanáccsal segíteni.
Jobban megbirkózunk majd a feladattal, hogy gyermekünk magatartását megfelelő módon kezeljük, amikor ő a kedvencein kívül szinte minden ételt elutasít, ha megismerünk és betartunk néhány általános szabályt:

1. Fő a rugalmasság!

Napjaink szakemberei szerint már nagyon korán kell gondolkoznunk azon, miként tegyük változatossá gyermekünk táplálkozását azzal a céllal, hogy ő azt el is fogadja. Tápanyagokban gazdag, kiegyensúlyozott étrendet kell kínálnunk neki anélkül, hogy bármit is ráerőltetnénk. A friss zöldség-gyümölcs, főzelék, hús, hal, tejtermék stb. fokozatosan kerüljön elé az asztalra, de úgy, hogy ízlésével soha ne ütközzék. Ne erőltessük, ha valami nem ízlik neki, és fogadjuk el – bármennyire is igyekeztünk a kedvében járni – esetleges elutasítását. Néhány nappal később, kissé más formában elkészítve, ajánljuk neki ugyanazokat a tápanyagokat tartalmazó ételt. Ne feledjük el azt sem, hogy az étrend változatossá tétele kezdetben sokkal több örömöt okoz a szülőnek, mint a gyereknek.

2. Kényszermentesség és nyugodt légkör

Hogy élvezetessé tegyük gyermekünk számára az evést és megismertessük vele a változatos táplálkozás örömét, mindenféle kényszert (időbelit is) kerülnünk kell nála. Fő törekvésünk az legyen, hogy étvágygerjesztő ételeket készítsünk, melyeket nyugodt, családias légkörben tálaljunk fel. Számos szakácskönyv ad ötleteket az ételek különböző, szellemes, kifejezetten gyerekeknek való tálalására, de némi képzelőerő is elegendő ahhoz, hogyan nyerjük meg gyermekünket az általunk fontosnak tartott étrend követésének. Ami még a körülményeket illeti: az egyszer biztos, hogy egy kisgyermek számára nem vonzó az olyan közös étkezés, ahol a mama, papa, testvér tekintete evés közben a televízió képernyőjére szegeződik, és hozzá alig szólnak.
Ha azonban mindez korábban megszokottá vált a családban, ezeken az otthoni étkezési szokásokon mindenképpen változtatni kell. A sietve bekapott reggeliket-ebédeket-vacsorákat, a másra figyelést el kell felejteni! Ezzel szemben meg kell tanítani a gyermeket arra, hogy ha asztalhoz ül, szánjon megfelelő időt az evésre, ne pattanjon fel az asztal mellől úgy, hogy az étel nagy részét a tányérján hagyja. Azt kell látnia, hogy a család minden tagja \”megadja a módját\” az evésnek, és őrá is figyelnek, miből, mennyit eszik, de korholásban nincs része, ha egy ételt nem szeret.

3. Értékeljük helyesen és kezeljük józanul a helyzetet!

Sok helyütt a fejlett társadalmakban az étkezési szokások egyik jellemzője az, hogy együnk sokat, az élvezet kedvéért, többet, mint amennyi szükséges. Ilyenkor persze, a felmérések szerint a valóságos fogyasztás majdnem mindig 20-50%-kal fölötte áll az elméletileg elképzelt igényeknek. Ezeknek a szokásoknak a tükrében az a személy, aki szigorúan csak annyit eszik, amennyi szükséges, úgy tűnik, nem táplálkozik kielégítően, kevés étellel is beéri.
Ez a felfogás természetesen kivetítődik a gyermekekre is, ha a szülők ebben az alapvető tévedésben vannak a felnőttek táplálkozását illetően. Pedig azt is tudniuk kellene, hogy mindenkinek más és más az egyéni táplálék-igénye, testalkat, életkor, a testmozgás mértéke stb. szerint – és ez nagyban vonatkozik a gyermekekre is. A “kis és nagy evők” közti különbség akár dupla is lehet: vannak gyerekek, akik “normálisan” sokat esznek, és vannak, akik keveset… Egyesek jól megvannak a napi három főétkezés mellett, míg mások egész nap rágcsálnak valamit (chipset, csokit vagy más édességet), sokszor csak azért, mert unatkoznak. De arra sincs semmilyen tudományos indok, hogy “kényszerítsük” a gyermeket: ha nincs kedve, vagy nem éhes, akkor is egyék velünk, amikor mi elérkezettnek tartjuk az időt az evésre. Úgyis meghajlik majd az étkezések “menetrendszerű”, részben társadalmi szokása előtt, ha nagyobb lesz. Nem éri meg hát, hogy a gyermeknek a mi igényeink szerinti étkeztetése állandósuló konfliktus forrása legyen. Természetesen bizonyos, a gyermek egészségét, megfelelő fejlődését szem előtt tartó szempontokat figyelembe kell venni, de a “rosszevő” gyerek problémáját nem szabad túldramatizálni és józanul kell kezelni.

4. Ne nyugtalankodjunk fölöslegesen!

A fentiekből is kiderül, hogy el kell oszlatnunk azt a szülői aggodalmat, miszerint ha (szerintünk) viszonylag keveset eszik a gyerek, az tragédiának minősül, és mindenképp kárára válik. Meg kell értenünk azt is, hogy nem kizárólag a gyermek étvágyától függ, hogy megeszik-e mindent egy étkezés során, hagy-e a tányérján valamit. Ha ugyanis csemeténk észreveszi, hogy a szülők nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget annak, hogy ő mennyit eszik, kisebb \”örömét\” leli majd abban, hogy elutasítja az ételt… Amikor viszont érzi, hogy állandóan figyelik, \”azért sem\” eszik úgy, ahogy a szülő szeretné. (Még ha lenne is kedve hozzá.)
A szülőknek adható egyik fontos tanács tehát az, hogy semmilyen körülmények között és semmilyen ürüggyel ne vegyék rá a gyermeket olyan étel elfogyasztására, melyet nem szeret. Mellőzni kell minden erőt, ravaszságot, játékosságot, jutalmat! De természetesen akkor sem járunk el helyesen, ha “direkt” úgy teszünk, hogy egy adott pillanattól fogva senkit nem érdekel a családban, hogyan táplálkozik a gyerek. Azért egy ésszerű fokig éreznie kell a felügyeletet. Tanácsolható még, hogy nem kell sokat és sokfélét, bonyolult receptek alapján főzni, ha azután a gyerek csak turkál az ételben. Ez a helyzet még jobban felidegesíti a szülőt, és hajlamosabb lesz a haragra, de még sokszor a gyermek étellel történő, érzelmi “zsarolására” is. Ez a szabály minden korcsoportba tartozó gyerekekre vonatkozik. Ha az anya erőszakosan újra megrakja, kérdés nélkül, gyermeke tányérját, anélkül, hogy egy szót is szólna hozzá, biztos kudarcra számíthat. De akkor is, ha ilyeneket mond neki: “Tessék, rajtad a sor. Megeszed vagy sem, nekem mindegy. Tíz perc múlva leszedem az asztalt, és nem kapsz mást enni estig, az biztos.” Az eredmény “borítékolható”: a gyerek megmakacsolja magát, és nem eszik. Egy nyakas gyerek pedig sokszor erősebb, mint a szülei. Nem szabad hát ok nélkül szembeszegülni vele.
 
Galenus
www.patikamagazin.hu