Szabadon fogva a gyereket

A gyerekeknek szükségük van arra, hogy kipróbálhassák önmagukat. Az “okosan” kialakított szülői korlátok teret engednek a próbálkozásnak, de jelzik a határt is, ameddig el lehet menni.

A gondos szülő, mielőtt “hozzálát” gyermeke neveléséhez, áttanulmányozza a közeli könyvtárban, barátnője lakásában a legújabb, szülei polcain a még fellelhető – ugyan elavultnak vélt – gyermeknevelési szakirodalmat. Ha elég alapos, hamar rádöbben, élete egyik legnehezebb vállalkozásába fogott. Véget nem érő jó tanácsok özönében lavírozhat, és előbb-utóbb kiderül: képtelen mindnek eleget tenni. Hiába az elméleti felkészülés, a gyakorlat váratlan helyzeteket idézhet elő. A nevelési folyamat soktényezős. Nem csak a szülő és a gyermek személyisége és egymáshoz való viszonyuk számít, pillanatnyi hangulatuktól, a környezettől.

Sem a szülő, sem a gyermek nem egy olyan automata, amelyen a megfelelő gombot megnyomva a kívánt eredmény születik meg. Mégis, ebben az egymáshoz képest érzékenyen változó helyzetben kell, hogy legyen egy irányvonal, melyet a szülő szab meg, és amelyhez a gyermek igazodni tud. Egy határ, mely egyszerre stabil és rugalmas: kötöttsége, kiszámíthatósága biztonságérzetet nyújt a gyermeknek, rugalmassága megteremti annak lehetőségét, hogy a gyermek folyamatos változásaihoz igazodjon, és ne szorítsa őt szűk, fejlődését gátló keretek közé.

Ki az úr a házban?

Sokféle nevelési elv létezik egymás mellett. Társadalmunkban hagyománya van a tekintélyelvű, a felnőttek mindenhatóságát hangoztató nézeteknek. Ebben az esetben a gyermek csak másodrendű lény, akinek nincs más lehetősége, mint teljesíteni, amit a felnőttek elvárnak tőle. Ha nem teszi, szidalom, megaláztatás, esetleg testi fenyítés a része. Természetesen a lehető legjobb szándékkal, hogy “ember legyen belőle”. A félelmen alapuló tisztelet és engedelmesség azonban kizárja az őszinte kapcsolatot szülő és gyermeke között.

A túlzottan engedékeny szülő viszont saját magát kárhoztatja másodrendű szerepre. A gyerekek hamar felismerik, hogy mit engedhetnek meg maguknak, és mit nem, meddig mehetnek el, de egy kicsit mindig megpróbálják átlépni a megszabott határt. Ha túlzottan tágra szabottak a határok vagy nincsenek, a gyermek elveszíti tájékozódási pontjait, bizonytalanná válhat. Egyszerre akar mindent, miközben valójában nem tudja, mit is akar. Kielégíthetetlenné válik, a szülő pedig elkínzott rabszolgaként lesi minden kívánságát. Azonban a szülői türelemnek is vannak határai, és bármennyire távoliak, a gyermek képes megtalálni. Az addigi “mindent szabad” a gyermek számára következetlenül fordulhat át megtorlásba, a szülőt pedig a lelkiismeret-furdalás gyötri tette miatt.

A gyerekeknek szükségük van arra, hogy kipróbálhassák önmagukat. Az “okosan” kialakított szülői korlátok teret engednek a próbálkozásnak, de jelzik a határt is, ameddig el lehet menni.

Az a gyermek, akinek jó kapcsolata van a szüleivel, érzelmi biztonságban él, el tudja fogadni, ha le kell mondania valamiről, késleltetni tudja vágyait. Esetleg ötletes megoldásmódokat talál ki arra, hogy mégis hogyan érheti el célját. Fontos, hogy a szabályok a gyermek számára is egyértelműek legyenek, és tudja azt is, hogy megszegésük milyen következményekkel jár. Ha a korlátok kialakításában a gyermek is részt vehet, könnyebb elfogadnia és betartania azokat. Azonban vannak olyan helyzetek – elsősorban ha a gyermek testi épségéről, sőt életéről van szó -, amikor nincs mód kompromisszumra.

A szabadság foglya

A túlzottan korlátozott vagy éppen szabadjára engedett gyermek úgy érezheti, hogy nem veszik őt emberszámba. Az első esetben azért, mert nincs beleszólása az őt érintő dolgokba, eszköze csupán a dac marad – a szigorú megtorlás biztos tudatában. Nincs lehetősége biztonságos keretek között kipróbálnia énjének határait, mások szabják meg, mire képes. A korlátok nélkül nevelkedő gyermek – bár a szülő úgy gondolja ezzel mindent megad gyermekének – valójában elhagyatottnak, mellőzöttnek érzi magát: bizonytalanul bolyong a világban. Nincs viszonyítási pontja, amihez képest kellene viselkednie, és nincs visszajelzése önmagáról. Ha mindent elnéznek neki – amit ő az iránta való figyelem hiányaként érzékel -, megtalálja a módját, hogy feltűnést keltsen. Ha mindent megkaphat, mindent meg is akar kapni, sőt valamivel többet. Előbb-utóbb ő maga erőszakolja ki a határt az elgyötört, gyakran indulatossá vált szülőből, nevelőből. A figyelemért vívott küzdelemben mindkét fél áldozatul esik. A családban ő a zsarnok, aki körül forog a világ, mégis magára hagyatott. Ugyanakkor a gyermek nem izoláltan, a családban él, hanem társas környezetben. Az óvodában még a felnőttek jelentik számára a fontos személyeket, iskoláskorban fokozatosan a társak veszik át ezt a szerepet. Ha a családjában nem tanulta meg az alapvető együttélési normákat, továbbviszi egyéb kapcsolataiba. Az önzővé, követelőzővé vált gyermek, akinek soha nem kellett kompromisszumokat kötnie, képtelen másokra tekintettel lenni. Sérülnek társas kapcsolatai, mások már nem nézik el neki azt, amit a szülei.

Szabályozott idő

Természetes törekvése a szülőknek, hogy lehetőségeikhez képest a legtöbbet megadják gyermeküknek. A nagy társadalmi versenyfutásban már-már gyermeke jövőbeli esélyeit kockáztatja, aki időben nem halmozza el különórák tömkelegével. A szülők gyakran saját, meg nem valósult lehetőségeiket szeretnék gyermekeikben újjáéleszteni, figyelmen kívül hagyva valós érdeklődésüket. Nagyszerű, ha a gyermek szívesen sportol, tanul hangszeren játszani, emelt szinten foglalkozik a matekkal, és külön nyelvórára jár. Megtanulja erejét és idejét beosztani. Azonban a gyermeknek szüksége van “saját időre” is, amikor nem csinál “semmit”: kavics- vagy kártyagyűjteményét rendezgeti, elmélázik, nem valahová siet, hanem bóklászva felfedezi környezetét. A látszólagos semmittevés segíthet a feladatok közötti átállásban, a lazításban. A túlzott szabályozás, a más által percre beosztott idő elveszi a gyermek szabadságát, megfosztja önállóságától. Ugyanakkor szükség van bizonyos időbeli ismétlődések kialakítására is: a napirend a gyermek fejlettségi szintjének megfelelően figyelembe vett feladatok, kötelezettségek és lehetőségek egyensúlyát jelenti.

Lehet, nem lehet

A szülő elképzelése arról, hogy mi a legmegfelelőbb gyermekének, rendszerint nem azonos a gyermek elképzeléseivel. A gyermek mindig megpróbálja tágítani a számára megszabott kereteket, a szülő következetességén vagy engedékenységén múlik, hogy ez mennyire sikerül neki. Sarkalatos – nemritkán erőt próbáló – kérdés az esti lefekvés ideje, a tévénézés, kapjon-e Barbie babát vagy G. I. Joe-t (stb.) a gyermek, mert már csak neki nincs, a napi bevásárlásnál kikövetelt csoki vagy játék, nagyobbaknál az esti hazajövetel időpontja. Néha nagyon nehéz ellenállni a gyermek szívet tépő könyörgésének, szülő legyen a talpán, aki mindig következetes tud maradni. A kivételről a gyermeknek is tudnia kell, hogy valóban egyszeri alkalomról van szó, különben gyorsan megtanulja a módszert a szülő szívének meglágyításához: krokodilkönnyek, egy jól megrendezett hiszti, lehetőleg nagy közönség előtt, az evés megtagadása, ha a szülő kellőképpen aggódni szokott gyermeke soványsága miatt.

A szülők által jól megválasztott határok a gyermek fejlettségi szintjének megfelelő lehetőségeket – már lehet és még nem lehet – jelölik ki, segítenek neki tájékozódni az őt körülvevő világban. A korlátokat azonban rugalmasan kell a gyermek fejlődési igényéhez alakítani. A fejlődés bizonyítéka, ha a gyermek a szabott kereteken próbál túllépni. Ha ez többször előfordul, érdemes átgondolni, nem érkezett-e el a határ bővítésének ideje.

Semei Györgyi

gyógypedagógus