Minket, kisunokás nagyszülőket gyakran ér az a vád a gyerekeink részéről, hogy nem egyszer „kívülről” beszélünk bele az életükbe, az unokáinkkal kapcsolatos teendőkbe.
Mentségünkre szóljon az, hogy mivel nem a napi rutin fűz bennünket a kicsikhez, gyakran olyasmit is felfedezünk a napról napra változó emberpalánta viselkedésében, értelmi vagy érzelmi állapotának változásában, amit a szülők – a hétköznapi gondjaik miatt – nem. A fizikai vagy mentális, emocionális elakadások azt jelezhetik, hogy valahol valami hiba csúszott a „rendszerbe”. Ez, amennyiben nem sikerül a kiváltó okára bukkanni, és még időben korrigálni, akár életre szóló nyomot is hagyhat a gyerekben.
Minthogy három, nagyjából hasonló korú, hat év alatti unokám van, akiknek a szülei hivatásuknál fogva nemcsak napi nyolc–tíz órát dolgoznak, hanem meglehetősen sokat utaznak is – ráadásul mind a fiam, mind a lányom külföldi állampolgárral kötötte össze az életét –, gyakran hárul rám és a férjemre a három kisgyerek pesztrálásának, nem ritkán betegség alatti ápolásának feladata.
Jó esetben a közöttük történő „ingázást” előre meg tudjuk tervezni, össze tudjuk hangolni a szülői igényekkel, ám ha beüt a „krach” – vagyis mindkét családban valamilyen előre nem tervezhető szülői elfoglaltság, vagy a kisgyerekkorban hirtelen jövő nátha, influenza, akut gyerekbetegség miatt lenne szükség a közreműködésünkre –, külső, azaz bébiszitteri segítséggel oldják meg a gyerekfelügyeletet.
„Alkalmassági vizsgálat”
A fenti történetek talán némi tanulsággal szolgálnak azok számára, akik nem tudják nélkülözni a fizetett gyerekfelvigyázók segítségét. Mivel első ránézésre nehéz eldönteni, hogy az e feladatra jelentkező hölgy személyisége valóban alkalmas-e egy kisgyerekkel való hosszabb-rövidebb együttlétre, azt javasolnám a szülőknek: mielőtt akár csak néhány órára, vagy akár napi rendszerességgel rábízzák a gyereküket egy bébiszitterre, – a „háttérben” maradva – legyenek jelen az első néhány alkalommal a gyerek és a megőrzésére, gondozására vállalkozó személy ismerkedésekor.
Szánjanak tehát időt arra, hogy megismerjék a „jelölt” temperamentumát, viselkedését, a gyerekhez való „hozzáállását”. Győződjenek meg arról, hogy a mentalitása találkozik-e a szülői elvárásaikkal és a gyerekük személyiségével, karakterével. És persze nem utolsósorban: fontos figyelni a gyereknek a bébiszitterrel kapcsolatos „visszajelzéseit”. Ám az sem árt, ha az esetleges nagyszülői észrevételeket is megfontolják.
T. Puskás Ildikó
