Nem érdemes kiabálni a gyerekkel

A szülői intelmekre felcsattanó válaszok, emelkedő tónus, ajtócsapkodás… Az ilyen „hadiállapot” gyermek és szülő között nem ritkán fordul elő a családokban. De ha rendszeressé válik, az örökös nézeteltérések azzal végződnek, hogy mindkét fél belefárad a véget nem érő harcba – ez ellen tenni kell! Valójában miért is nem változtatunk rajta mi szülők, akiknek felnőtt fejjel jobban át kellene gondolnunk a megoldást?

Íme 7 mindennapi helyzet, melyekben hatástalannak bizonyul, és rendkívül kimerítő, ha a szülő nem képes higgadtan viselkedni. Amennyiben megfogadjuk a szakértők tanácsait a példák kapcsán, megőrizhetjük önuralmunkat, és a gyermekeinknek küldött üzeneteket is könnyebben tudjuk továbbítani.

A pszichológusok hosszú évek óta kutatják a szülői tekintély „erőteljes” kifejeződésének eshetőségét, fordulatait, és a gyermek gyakran tiszteletlen, vagy zsarnoki magatartásának okait is, illetve a megoldást minderre. A legtöbben arra a megállapításra jutottak, hogy a dühöngés, kiabálás a szülő részéről nem más, mint gyengesége bizonyítéka. Azt is mutatja, hogy a gyermek vette kezébe az „irányítást”, a szülő nem képes a gyermeknevelés normál keretei között mozogni. Minden érzelmi síkon játszódik le…

Nem használ a kiabálás

Felvetődik hát a kérdés: vajon használ-e bármit is, ha rákiabálunk a gyermekre, mert rossz fát tett a tűzre? Soha – mondják a pszichológusok –, mert ez a szóbeli erőszak akár az első lépés lehet a fizikai erőszak felé. Továbbá, nem vezet sehová, hatékonysága a nullával egyenlő – legfeljebb a megfélemlítést eredményezi, hiszen a düh a melegágya a szülői önkénynek.

Világos szabályok kellenek

Gyakran előfordul, hogy a mai szülők kezdetben, telve szerető érzelmekkel, nem igazán akarják kimutatni tekintélyüket, vagy hatalmukat a gyermek irányában. De ez az egyenlőségre törekvő kapcsolat sajnos elősegíti a konfliktusokat. Amikor az idegek pattanásig feszülnek, felveti annak kockázatát, hogy éppen az ellenkezője, egy méltánytalan tekintélyelvűség ver gyökeret a családban. Hogyan lehet ezt kivédeni? Már kezdetben világos szabályokat kell felállítani és azokat betartani mindkét fél részéről. Íme néhány szülői példa és a lehetséges megoldás:

1. „Mikor belejövök a szóváltásba, már nem tudom abbahagyni.”

Hiba. Minél többet vitatkozunk gyermekünkkel, annál inkább késleltetjük üzenetünk átadását, és ő annál kevésbé érti meg, illetve fogadja el azt. Általában minél hosszabb a szócsata, annál jobban emelkedik a hangerő, annál csúnyább lesz a hangnem. Ezért a szülő rendreutasításának, vagy tiltásának rövidnek és határozottnak kell lennie.

Emellett, a dühöngés és kiabálás helyett, használjunk a gyermekünk korához illő nyelvezetet, nyugodt hangon –  ezt tanácsolják a gyermekpszichológusok. Így az egyszerű szavak és a világos kifejezésmód mindig használnak. Ami a nyelvtant illeti: részesítsük előnyben a kijelentő módot, jelen vagy jövő időben, hiszen abban nincs felszólítás, vagy feltételezés. Ez utóbbiak ugyanis több teret engednek az emelt hangú vitáknak.

2. „Egyik helyiségből a másikba kiabálva adom ki az utasításokat.”

Végre hazaérünk a munkahelyünkről – és akkor sem pihenhetünk, mert rendszerint vár ránk a nem kevés házimunka. Azt gondoljuk, hogy időt nyerünk vele, ha utasításokat adunk a gyereknek – gyakran ingerülten az el nem végzett feladatok miatt – az egyik szobából kiabálva a másikba. Ez hiba.

Távolból „nevelni” a gyereket nem sok haszonnal jár, mert így könnyű neki nem venni tudomást arról, amit mondunk. Többet ér, ha odamegyünk hozzá, és szemtől szemben, higgadtan megbeszéljük a problémákat és a rá váró feladatokat. Ilyenkor nehéz lenne számára úgy tenni, mintha nem is hallaná, amire kérjük…

3. „Százszor el kell neki mondanom ugyanazt, amíg teljesíti.”

Ha örökösen ismételjük magunkat, vagy amit a másik szülő mondott a gyereknek, valószínűleg azzal csak a szülői hatalmat érzékeltetjük vele – de gyakran hiába. A végén már kényszernek fogja érezni a gyerek – és a leggyakrabban ellenáll neki -, ha mi osztjuk be az idejét, és mindennap ugyanazt a „nótát fújjuk” iskolai, vagy egyéb teendőit illetően.

Csak vesztegetjük az időnket ezzel az ismételgetéssel? Igen, és az lesz az eredménye, hogy a gyerek oda sem fog figyelni ránk. Változtassunk módszert, és inkább „egyezzünk meg” vele. Csak egyszer mondjunk el neki egyféle dolgot, de határozott hangon, és ha a korábbi „megegyezés” a teljesítésről hatástalan, következhet valamilyen büntetés.

Később csemeténk ehhez fogja tartani magát. Szükség esetén, ha mondandónk mégis süket fülekre talál, legyünk szigorúbbak, és még határozottabbak – de ne térjünk ki ugyanarra a dologra számtalanszor!

4. „Végül mindig engedek.”

Nagyon gyakran előfordul, hogy a fáradt szülő az, aki enged egy el nem végzett feladat, esetleg gyermeki „követelés” tekintetében. Pedig ez kerülendő magatartás – mondják a pszichológusok -, mert táptalaja lehet a tartós engedetlenségnek. Még ha kiabálni is „kellett” a gyerekkel, és emiatt bűntudatot érezve végül engedünk neki – jobban tesszük, ha nem hagyjuk annyiban a dolgot. Csak az állhatatosság a „kifizetődő” ilyen esetekben is, mint az élet más területén.

Különösen ügyelnünk kell magatartásunkra a nap végén, amikor bizony már nagyon fáradtak vagyunk a gyermeknevelés keretében történő érveléshez. Ezért munka után egy rövid sétával tanácsos kiengedni magunkból a napi feszültséget, mielőtt hazatérnénk. Ez jó módszer ahhoz, hogy ne „adjuk át” a minket ért stresszt a gyereknek. Azaz képesek leszünk a lehető legnyugodtabb módon irányítani a gyereket.

5. „Torkig vagyok vele, hogy mindent nekem kell elvégeznem.”

Ezerszer kértük a gyereket, hogy rendszeresen segítsen otthon, de soha nem teszi meg. Rendet tenni a szobában, leszedni az asztalt a közös étkezések után, betenni a szennyest a mosógépbe – gyermekünk ilyesmire soha „nem ér rá”. Az eredmény: nekünk kell mindent megcsinálni! Persze a gyerek nem törődik vele.

Mit tehetünk? „Sztrájkoljunk” például – javasolják a pszichológusok. Szükség esetén tartsunk ki akár egy hétig is! Amikor nem lesz tiszta ruha a szekrényben, és étel a hűtőben, mert mi „egoista módon” magunkkal foglalkozunk, akkor majd rájön a gyerek, hogy őrá is várnak otthoni teendők. De figyelem: távolságot kell tartanunk, és nem veszekednünk ebben a felfordult helyzetben mindaddig, amíg a gyermek elhatározza, hogy végre „megmozdul”!

6. „Sokszor túl kell kiabálnom őt.”

Minél hangosabban ellenkezik velünk gyermekünk, hajlamosak vagyunk arra, hogy túlszárnyaljuk őt hangerőben – azt gondoljuk, hogy így hamarabb megérti, amit mondunk neki. Pedig ha higgadtak maradunk, csökkentjük a tónust, előbb-utóbb kénytelen lesz ő is „visszavonulót fújni”, hiszen nem lesz értelme hangosan visszabeszélni. Amikor mégis érezzük, hogy fokozódik a düh bennünk, a legjobb elvonulni, vagy egy kört tenni „házon kívül” (lehetőleg akkor, ha egy másik felnőtt is otthon van). Megoldás lehet még a fennhangon ellenkező gyermeket „elszigetelni”, beküldeni a szobájába mindaddig, amíg megnyugszik És akkor se folytassuk ugyanazt a vitát, hanem tegyük át egy későbbi időpontra.

7. „A gyerek provokál engem.”

Egyes gyerekeknél az a benyomásunk, mintha kifejezett törekvésük lenne, hogy kihozzák a szülőt a sodrából. Ez valószínűleg annak eszköze, hogy a csemete próbára tegye a szülő hatalmát/tekintélyét. Ha provokatív viselkedésére reagálva kiabálunk vele, azzal csak azt mutatjuk ki, hogy már nem tudunk uralkodni magunkon, és oda a tekintély – mondja egy gimnáziumi tanárnő. Az ő módszere az olyan tanulóval szemben, aki direkt keresi a konfrontációt: a csend. „Elhelyezkedem vele szemben, ironikus módon rászegezve a tekintetemet mindaddig, amíg a jelenlétem valóban zavarni fogja. Ez olyan, mint a dzsungelben, amikor elfoglalják a másik „territóriumát”: én állok, ő ül, és nem hagyom ott, amíg meg nem nyugszik.” – meséli a pedagógus. Hatékonyabb módszer, mint a gyereket rögtön és dühösen rendre utasítani. Emellett tapasztalni lehet, hogy ez a magatartás megnyugtatja a gyerek környezetében lévőket is. Hasonlóan célravezető módszerként alkalmazható a családban is.

Galenus