Karácsonyi csellengők

Decemberben, de főleg karácsonykor megnő a segélyhívások száma, ez az időszak nehéz mindazok számára, akik egyedül vannak. De! Ezzel együtt megnő az eltűnt gyerekekre vonatkozó bejelentések is.

A fotók illusztrációk: pixabay.com

A karácsony egyik mellékhatása, ami nem ritkán nyomást gyakorol ránk, az az, hogy mindenki mosolyogjon, mindenki legyen boldog, ha törik, ha szakad. A műmosolyt magunkra erőltetni sokszor nem is olyan könnyű, sőt ára van, hiszen belül nő a feszültség, ami előbb vagy utóbb kitör. A decemberi cikkemben egy nehéz témát dolgozok fel, az pedig a szökés, fiatalkorúak csellengése. Nem vázolok fel egy idilli karácsonyi képet, inkább a realitás talaján maradok: sok gyermek gondolja a karácsony közeledtével, hogy még, ha figyelmet követelve, hirtelen felindulásból teszi, de el akar otthonról jönni, „kilép”.
Pszichológusként mindig felkapom a fejem, ha hallok egy esetet vagy olvasok egy megrázó történetet, ahol a gyermek „veszélybe” kerül. A szökés egyfajta kiszakadás, kérdés persze, hogy miért választja ezt a gyermek, mi áll annak hátterében, mi a belső motiváció? A gyermek soha nem mérlegel, kevésbé látja át, hogy a családi fészek elhagyása nagyobb kárt tud okozni, mint amekkora vélt hasznot feltételez. Érdemes szem előtt tartani, hogy a szökés, a kiszakadás, a kilépés soha nem véletlen, nem egyik napról a másikra történik , mindez egy folyamat, aminek az utolsó szakasza a megcselekvés.

A szökés pszichológiai háttere
A szökés számos esetben nem más, mint védekezés. A tizenévesek körében jellemző reakció mindez, ami egyre korábbra tevődik, mégis ami közös az a belső feszültség. Bizonyos értelmezésben a szökés egyfajta nem adaptív, nem megfelelő megoldási stratégia a belső feszültség csökkentésére.
A helyzet azért nem ilyen egyszerű, hiszen szökés és szökés között is van különbség, azaz a gyermek belső motivációja más és más. Számos olyan serdülő választja ezt az utat, csak mert összekap a szülővel, ami inkább hirtelen felindulás, figyelemfelkeltés, hogy nincs valami rendben, hogy a szülő „elmegy” saját gyermeke mellett. Vagy azért mert nincs elég türelme, nincs elég ideje, vagy éppen nem tudja kezelni a serdülő „sündisznó” magatartását…?  Lehetne tovább sorolnom a háttérben meghúzódó okokat, amit kiemelnék az az, hogy a gyermek ezzel a drasztikus módszerrel jelez.
A szökés ezen kategóriáját ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor valaki a domb tetején áll, de még nem indult el a lejtőn. Az ilyen gyerekek többsége rövid időn belül előkerülnek, sokszor csak pár órára „hagyják el” a szülőket.
A másik kategória az elveszett, sokszor bántalmazott fiatal, aki kiutat keres a káoszból, aki menekül és közben retteg. A bántalmazó szülő, akár fizikai vagy szexuális értelemben minden ember személyiségét megtöri, sőt egy apa hiánya vagy egy elhanyagoló édesanya is tud rombolni.  Erre a helyzetre a gyermek számos esetben passzivitással reagál, vagyis meghúzza magát, visszahúzódik és nem konfrontálódik: megpróbál eltűnni a szülő szeme elől, először még fantáziában, aztán már fizikai értelemben a valóságban.
A folyamat, a védekezés része, hogy nyitottakká válnak ezek a fiatalok. Ez a nyitottság nem ritkán veszélyt hordoz magában, hiszen könnyebben kerülnek bele egy bandába, sérülékenységük és kiszolgáltatottságuk miatt befogadóak a „rosszra”. Még ha tudja is, hogy belekeveredet valamibe, valahova, a csoporthoz való tartozás ereje nagy, hiszen biztonságra vágyik. Azonosulnak, belsővé teszik a torz értékeket, normákat, még jobban távolodik a családtól, ami végképp elveszíti a biztonságot adó funkcióját, itt jegyzem meg, hogy, ami nem is volt. A kilépés, nem haza járás, itt mindennapos, szinte már rutin.
Vannak olyan fiatalok, akik nem úgy küzdenek meg az őket ért sérelmekkel, mint ahogyan azt az előzőekben láttuk, tehát nem passzívvá válnak, hanem épp ellenkezőleg agresszívvá. Ők azok, akik szembe mennek a szülőkkel, nekik nem lehet se parancsolni, tőlük nem lehet kérni, szinte minden helyzetre, ahol sarokba szorítva érzik magukat, ott robbannak. A törvényt sem tisztelik, az igazságszolgáltatással már korán dolguk van.
A szökés itt nem csellengés, hanem kitörés. Nehezen viselik a frusztrációt, nem tanulták meg kezelni az indulataikat. Nincs bizalom, nincs biztonságos kötődés. Az állandó készenlét jellemzi őket és a gyanakvás. Bűnözői, prostituált életmód szinte elkerülhetetlen.
Lássuk, hogy ezek a gyerekek nem rosszak, ne egyszerűsítsük le ezt a jelenséget: itt is mint az előző kategóriában, sérültek, van egy megterhelt traumatikus gyerekkor, amit ezzel az antiszociális működéssel próbál orvosolni.
Pszichológiai értelemben azt hangsúlyozom, hogy a szökés tehát egy erőpróba és szinte minden esetben a függősség tagadása. „Erős vagyok, nincs rátok szükségem” mondat előkerül, ami a család szétesettségére utal, ahol nincs bizalom… de félelem és kiszolgáltatottság annál inkább.
Makai Gábor
klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta